 |
| Bém Gábor (Fotó: Szabó Krisztián) |
- Miskolcon születtél, mégis csak 24 évesen, néhány kanyar után mutatkoztál be a DVTK-ban. Hogyan alakult ez?
- Hejőcsabai gyerekként a helyi csapatban kezdtem el a labdarúgást, majd a középiskola elején az MVSC-be igazoltam. Hívott a DVTK is, de a testnevelő tanárom - aki apukám halála után egyfajta pótapaként terelgetett -, az MVSC-ben edzette a dzsúdósokat, így a Vasút csapatát választottam. Nem bántam meg, mert 17 évesen bemutatkoztam az NB II.-ben, nyolcezer ember volt kint a Kubikban. Nagy dolog volt, életemben akkor láttam először közelről Adidas mezt, és a szertáros még az én cipőmet is kitisztította. Ezt követően is kerestek a DVTK-tól, azonban a tartalékcsapat helyett a harmadosztályú Gyöngyöst választottam. Nem éreztem magamban azt a játéktudást, amivel a sok jó diósgyőri játékossal felvehettem volna a versenyt. És az is közre játszott, hogy anyukám és nővérem mellett pénzt kellett keresnem, anyagilag pedig ez volt a kedvezőbb ajánlat.
- Jelenlegi utánpótlás-edzőként miben látod gyerekkorod sikereinek a titkát?
- Mindenekelőtt abban, hogy rengeteg gyerek futballozott a hetvenes évek elején, míg ma a toborzón is csak lézengenek a srácok. Aki pedig nem focizott, az valami mást sportolt. Ezen kívül az edzéseken túl is rengeteg időt töltöttünk focival. Létezett Hejőcsabán egy "cigány válogatott", akik ellen hatalmas derbiket játszottunk vasárnaponként a kézilabdapályán húszforintos alapon. Előfordult, hogy szombaton Pécsett ifimeccset játszottam nagypályán, majd vasárnap jött a ki-ki meccs a betonon. Ott edződtem meg, néha meg sem mertem otthon mutatni a bedagadt sípcsontomat, de megtanultam küzdeni. Strandra sem napozni jártunk, hanem lábteniszezni, vagy fejelgetni a vízben. Nagyon fontos volt - és ma is az - a labdaérintések száma, ami heti öt edzésen és az egy mérkőzésen nem lehet elég magas, még akkor sem, ha hetente kétszer ez kiegészül délelőttönként a tehetséggondozó programmal Diósgyőrben. Kell a különmunka, ami persze lehet szórakozás is. Ha a maihoz hasonlóan képzett edzők foglalkoztak volna velem, akkor lehet, hogy még többre vittem volna, de így sem panaszkodom, boldog gyerekkorom volt.
- Ott jártunk, hogy Gyöngyösre igazoltál.
- A Területi Bajnokságban (az akkori harmadosztály - a szerk.) szerepelt a csapat, tele jó játékossal, akik közül többen játszottak, vagy játszhattak volna az élvonalban, csak éppen elpártolt tőlük a szerencse, vagy hiányzott belőlük egy kis plusz. Miskolcról elkerülve 18 évesen magamról kellett gondoskodnom, és emellett be kellett verekednem magam a kezdőcsapatba is. Mindkettő sikerült. Azonban jött a behívó, szerencsére sportszázadba soroztak be, így lettem a szintén harmadosztályú miskolci Honvéd Papp József SE labdarúgója. Nagyon egyszerű volt a premizálási rendszer, ha győzött a csapat, akkor kimenő, vereség esetén laktanyafogság. Ennek eredményeként bronzérmet szereztünk, azonban boldogok voltunk, amikor véget ért. A DVSC jelenlegi edzőjével, Kondás Elemérrel egy körletben laktunk, de a többiek is hasonlóan fiatalok voltak, amit ajánlok a mai tartalékcsapatban játszók figyelmébe. A felnőttek közt is lehet eredményt elérni, csak nem szabad kishitűnek lenni.
- Többek között Kiser László érkezett Diósgyőrbe a Honvéd Papp József SE-ből, neked azonban még mindig nem ide vezetett az utad.
- A leszerelés után az NB I.-es Egerből és az NB II.-es Diósgyőrből kerestek, de még mindig nem éreztem magamban, hogy meg tudom ugrani ezt a szintet, annak pedig nem láttam értelmét, hogy csak a kispadon üljek, ezért Ózdra igazoltam. Első évben feljutottunk a rendkívül erős húszcsapatos másodosztályba. Kaposvár, Vác, Csepel, Szolnok, Nagykanizsa, Szeged, Nyíregyháza, Diósgyőr, csupa nagy név, sokat számított a fejlődésem szempontjából ez az időszak.
- És 1988-ban végre a DVTK játékosa lettél.
- Szerencsére kitartó volt a klubvezetés, én pedig végre kellőképpen felkészültnek éreztem magam. Az első évben Petróczy Gábor, majd Kiss László volt az edző és támadóként, támadó középpályásként számítottak rám. Amikor a következő idényben Palicskó Tibor vette át a csapatot, 3-4 hónapig nem nagyon kaptam lehetőséget. Míg nem Sátoraljaújhelyen játszottunk hétközi felkészülési mérkőzést, amikor azt mondta, látja, milyen erőszakos és gyors vagyok, illetve számít a beindulásaimra, ezért én leszek a jobbhátvéd. Olyan rossz teljesítményt nem nyújthattam, mert a hétvégén Szegeden ismét én lettem a jobbhátvéd, majd a következő héten is. Végül ott ragadtam. Kicsit át kellett tekerni a fejemben a beállításokat, de élveztem minden előnyét annak, hogy egykori támadóként pontosan tudtam előre, mit fog tenni a csatár. A felfutások pedig külön előnyt jelentettek, Leskó Zolival már számoltuk, hogy hány balszélsőt kellett lecserélni, mert elfáradt az üldözésemben.
 |
| Bém Gábor (hátsó sor, jobbról a második) a DVTK játékosaként 1991-ben |
- Egyhuzamban öt évet játszottál Diósgyőrben, melyek voltak a csúcspontok?
- A szurkolók határtalan szeretete, a telt házas meccsek örök emléket jelentenek. Nagyon sok szép élményben volt részem, ezek közül kiemelkedik három osztályozó mérkőzés. Háromszor jöttem le alsónadrágban a pályáról: 1991-ben a Szeged elleni, 1992-ben a BKV Előre elleni és 1996-ban a III. Kerület elleni osztályozó után, utóbbi alkalommal már technikai igazgató voltam.
Első alkalommal egyetlen ponttal maradtunk le a BVSC mögött az egyenes feljutásról, de éreztük magunkban az erőt, amit csak megerősített, hogy visszahallottuk, mindkét NB I.-es csapat minket akart elkerülni. Idegenben játszottuk az első találkozót, de amikor kifutottunk bemelegíteni, azt hittük, hazai pályán vagyunk, mert még különvonattal is érkeztek vendégszurkolók a "közeli" Szegedre. Úgy győztünk 2-1-re, hogy Váczi Béla még egy büntetőt is kihagyott. Amikor hajnali 4-kor leszálltunk a buszról a klubház előtt, nem is tudom hány DVTK szurkoló ünnepelt minket. A visszavágón pedig 20 ezer néző előtt megőriztük előnyünket és hét esztendő után visszatértünk az NB I.-be.
De hasonló volt a fogadtatás akkor is, amikor egy év múlva Vitelki Zoltán góljával kiharcoltuk az NB I.-ben maradást. Budapestről visszatérve a Junóhoz kanyarodott a busz, azonban a nagy tömeg miatt az épületet nem tudta megközelíteni. Ahogy kiszálltunk, az emberek a fejük fölött adogattak tovább, mintha rocksztárok lettünk volna.
Harmadszor, 1996-ban önként vetkőztem le, de ez már karrierem másik szakaszában történt. Visszavonulásom után technikai igazgatóként dolgoztam Diósgyőrben, úgyhogy a kispadról néztem végig, ahogy legyőztük a III. Kerületi TVE-t, mit mondjak, a pályán könnyebb volt. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy ebben az évben nem tűnt olyan erősnek a DFC, a feljutást is egy évvel későbbre terveztük, de ha már odaértünk a harmadik helyre, akkor mindent megtett a csapat a sikerért. Az idegenbeli döntetlen után hazai pályán győztünk, a közönség még az öltözőből is kihívta a játékosokat. Én az ünnepi alkalomra öltönyt húztam, azonban a mérkőzés után nagy örömükben a srácok bedobtak a kádba. Nem volt mit tenni, a feljutás éjszakáján melegítőben ünnepeltem, de mindegy is volt.
És még egy Magyar Kupa párharc kívánkozik ide, 1992 tavaszán hazai pályán 3-2-re vertük a válogatottak sorával felálló és az év végén bajnoki aranyat nyerő Budapesti Honvédot, a visszavágón pedig a gól nélküli döntetlen azt jelentette, hogy mi mentünk tovább a negyeddöntőbe. A párharc után a Honvéd bejelentkezett Molnár Istvánért és értem, de a klubvezetés nem engedett.
- Beszéltünk az osztályozókról és a csúcspontokról, gyanítom a mélypont is egy osztályozóhoz köthető.
- Igen, nem is szeretek hosszan beszélni róla. Az 1992/1993-as idény őszi szezonját még a 8. helyen zártuk, a tavasz végén viszont osztályozóra kényszerültünk. Nem megkerülhető a játékosok felelőssége sem, de rajtam kívül is sokan gondolják a mai napig azt, hogy Sándor István vezetőedző az első számú felelős a játékoskeret átalakításáért, a mélyrepülésért, a klikkesedésért, majd ennek következtében a kiesésért is.
- A kiesés tényén túl azért is fájó a diósgyőri kollektív emlékezet számára a mérkőzés, mert a városi legenda szerint a csapatot annyira nem rázta meg a kudarc, hogy hazafelé a buszon többen énekeltek. Te ott voltál, mi történt?
- Éneklés azért nem volt, de valóban felhangzott a busz hátuljából egy rövid ének: "Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyod a várost, Sándor István". Ez lehet a legenda alapja.
- Megismernek még az utcán?
- Arcról egyre kevesebben, azonban ha meghallják a nevem, akkor sokan mondják, hogy diósgyőri focista. De nem baj, ne engem ismerjenek fel, hanem azokat a srácokat, akik ma fociznak a DVTK-ban. Divat manapság panaszkodni a gazdasági és szociális helyzet miatt Magyarországon, azonban én szerencsés vagyok, mert a DVTK-család tagja lehetek. Vannak, ahol jobbak a feltételek, azonban a foci a mai napig a szurkolókért van, abból pedig errefelé nincs hiány.
| Bém Gábor bombagólja a ZTE ellen 1992-ben |
- Nem voltál hatalmas gólvágó, egyetlen NB I.-es találatod viszont szépségdíjas.
- A ZTE elleni hazai meccsen (1992. április 18-án - a szerk.) a 90. percben egy előreívelt labda elém pattant a 16-os előterében, én pedig egyet állítva rajta jobbról a hosszú felső sarokba bombáztam. Nem csak szép, hanem fontos gól is volt, mert végig jobban játszottunk, azonban amikor a vendégek mégis megszerezték a vezetést a 82. percben - ahogy később hallottam -, az örök optimista Tornyi Barnabás odaszólt a kispadon ülőkhöz, hogy lehet, most estünk ki. A pontmentéssel viszont feljöttünk a 13., osztályozót jelentő helyre, amit a bajnokság végéig meg is tartottunk.
- Mai szemmel nézve rendkívül - de akkoriban is szokatlanul - fiatalon, mindössze harminc évesen hagytad abba a profi játékot, mi volt az oka?
- A kiesés után elmentem Diósgyőrből az NB III.-ba, igaz Nagycsécsen szinte élvonalbeli erősségű csapat és ehhez mért anyagi lehetőségek vártak, én pedig éppen akkoriban fejeztem be a házamat. Télen távozott Sándor István Diósgyőrből, így első hívásra visszatértem és még egy fél évet játszottam. Akkor viszont kaptam egy olyan lehetőséget, hogy a klub technikai igazgatója legyek, amire nem tudtam nemet mondani, mert így zökkenőmentesen hagytam ott a profi labdarúgást és kezdtem el a civil életet. Egy pillanatig nem lógtam a levegőben, hogy mi lesz velem, ugyanakkor a labdarúgástól sem kellett elszakadnom, nem is beszélve arról, hogy Felsőzsolcán alacsonyabb szinten, de továbbra is játszottam. Mára a nagypályát abbahagytam, de kispályán szívesen játszok, örülök, hogy a diósgyőri öregfiúkkal ismét bajnokságban szerepelünk. (Méghozzá eredményesen, néhány hete nyerték meg a másodosztályt - a szerk.) Mindent a Diósgyőrnek köszönhetek, itt lettem NB I.-es játékos, itt lettem sportvezető, edző, és a klubirodán találtam meg a párom is, akivel 16 éve élünk együtt és van egy nyolcéves csodás lányunk.
 |
| Tóth "Lujó" István gyúró, Verebes József vezetőedző és Bém Gábor már másodedzőként 1996-ban |
- Nem volt nehéz ilyen fiatalon hirtelen csapattársból "főnökké" válnod?
- Dehogynem, akadt olyan egykori csapattárs, aki nem tudta kezelni azt a helyzetet, hogy tegnap még ő tolt le egy rossz passz után, de ma már én kérem számon az elvesztett mérkőzést. Ráadásul nem csak technikai vezető, hanem Leskó Zoltán, majd Verebes József mellett másodedző is lettem, így szinte együtt éltem a csapattal. De beletanulni sem volt könnyű az új feladatkörbe, mert rendkívül sokrétű volt a munka. Rám hárult a marketing, de én képviseltem a klubot a fegyelmi tárgyalásokon is. Amikor Nagy Sanyi eltörte Véber György lábát, akkor az újpestiek több ügyvéddel jelentek meg, míg én egyedül voltam, mai napig nagy fegyverténynek tartom, hogy csak három hónap lett az eltiltás időtartama. Arra is büszkeséggel emlékszem, hogy sorozatos nézőtéri rendbontások után sem zárták be teljesen soha a Diósgyőri Stadiont, mindig sikerült úgy alakítani, hogy pénzbüntetéssel és részleges bezárással megússzuk. Pedig emlékszem, volt olyan, amikor úgy szálltam fel a vonatra, hogy a következő meccsen már biztosan nem lesznek nézők. Az MLSZ Versenybizottságában is képviseltem a Diósgyőrt 1999-ben, illetve az Intertotó-mérkőzések jelentettek még nagy falatot. Egyedül hárult rám az repülős utazások megszervezése, vízumok ügyintézése nagyon rövid határidőre, és figyelni kellett a már akkor is szigorú UEFA-szabályok betartására a mérkőzések megrendezése kapcsán. Ennek az időszaknak lett vége 2000-ben, amikor csődbe ment a DFC és megszűnt a profi labdarúgás egy időre Diósgyőrben. Egy félév kivételével 12 esztendőt töltöttem Diósgyőrben.
- Nem csak Diósgyőrnek, hanem a labdarúgásnak is búcsút intettél egy időre.
- Amikor kiesett a csapat az NB I.-ből és semmi biztatót nem lehetett látni a jövővel kapcsolatban, akkor Veréb Györggyel közösen végigcsináltunk egy alapozást azokkal a fiatalokkal, akiknek még élő szerződésük volt az első csapatból, illetve a tartalékcsapat tagjaival. Nem akartuk szélnek ereszteni őket, ezért minden ellenszolgáltatás nélkül dolgoztunk velük. Amikor pedig kiderült, hogy nincs tovább, Gyuri szülőfalujában, Mérán játszottunk egy búcsúmérkőzést, ahol én voltam az edző, de pályára is léptem a fiatalok, valamint Salamon József, és Veréb Gyuri mellett, de még Vámosi Csaba is visszatért Győrből egy találkozó erejéig. Bevallom, belefáradtam a küzdelembe, sok pénzem ragadt benn, ezért úgy döntöttem az Egyesült Államokban dolgozom tovább. Ott is elkezdtem edzősködni egy U16-os csapat mellett, de hamarosan nyilvánvaló lett számomra, hogy néhány szövetségi edző kivételével a többség önkéntesként dolgozik a fociban utánpótlás szinten. Munkát kerestem és szerviztechnikusként helyezkedtem el. Amikor hazatértem Magyarországra, akkor folyamatos kapcsolatban álltam a régi kollégákkal és rendszeresen jártam a DVTK hazai mérkőzéseire, azonban nem voltak olyanok a lehetőségek, amiért érdemes lett volna feladni a civil állásomat. Az új tulajdonos érkezése után változott meg a helyzet, mert akkor Borbély Péter és Szentes Lázár már nem csak azzal keresett meg, hogy legyek edző Diósgyőrben, hanem az U19-es csapat vezetőedzőjeként az élvonalba kellett juttatnom a fiatalokat. Az ilyen konkrét feladatok vonzanak. Két éves tervben gondolkodtunk, de már az első évben sikerrel vettük a háromkörös osztályozót és hosszú idő után újra a legjobbak között játszhatott a legidősebb diósgyőri utánpótlás-korosztály.
 |
| Bém Gábor a DVTK utánpótlás-edzőjeként 2015-ben (Fotó: Szabó Krisztián) |
- Jelenleg az U17-es csapat másodedzője vagy.
- Kriston Istvánnal dolgozom (korábbi interjú itt olvasható vele, aki a fiatal edzőgeneráció egyik legtehetségesebb tagja. Teljes értékű feladatokat kapok, nem csak a bójapakolás a munkám, mindenben ugyanolyan szavam van, persze a végén az övé a döntés joga. Szeretek az utánpótlásban dolgozni, mert visszakapom azt, amit befektetek. Ha rajtam múlna, minden edzőt köteleznék, hogy pályafutását gyerekekkel kezdje, mert akkor teljesen másként látnák a világot, de minimum bátrabban állítanák be a fiatalokat a felnőttek közé.
- A foci nem csak a szép cselekről és a bombagólokról szól, hanem a jó sztorikról is, te pedig szeretsz mesélni. Megosztasz velünk zárásként még egy történetet?
- Győrben játszottunk, azonban a busz nem jó irányba fordult Miskolcon. Mielőtt még kérdezhettük volna, Tornyi Barna (első diósgyőri vezetőedzői korszakában - a szerk.) mondta, hogy benézünk a vasgyárba. Harminc fok volt árnyékban, a kohó mellett talán a duplája is. Amikor megérkeztünk, körbevezettek és láthattuk, milyen körülmények között dolgoznak azok az emberek, akik hétvégén megveszik a belépőjegyet és szurkolnak nekünk. Csáki Józsi bácsi még meg is fenyegetett - tréfásan vagy sem, azt nála nem lehetett tudni -, hogy ha kikapunk, akkor hétfőn mi is jöhetünk ide dolgozni. Nem telt vidáman az út, mindenki magába szállt és mélyen elgondolkodott, de meglett az eredménye, mert másnap Szergej Szvisztun góljával elhoztuk az egyik pontot.
Erre a kemény mentalitásra neveljük a fiatalokat is, küzdeni kell a végsőkig, nem szabad megállni, mint ahogy a kohászok is minden erejüket megfeszítve dolgoztak a gyárban. Annak idején nálunk is voltak hiányosságok, mert ha nem lettek volna, akkor biztosan tele lett volna a csapat sokszoros válogatottakkal, azonban azt senki nem kérhette számon rajtunk, hogy nem küzdöttünk. Ebben talán az is közre játszott, hogy villamossal jártunk edzésre, és bizony bele kellett néznünk a szurkolók szemébe a vereségek után is.
Névjegy
Név: Bém Gábor
születési idő: 1964. szeptember 4.
születési hely: Miskolc
labdarúgó pályafutása
1972-1977 Hejőcsaba utánpótlás
1978-1982 MVSC utánpótlás
1981/1982 MVSC (NB II.)
1983/1984 Gyöngyös (Területi Bajnokság)
1984/1985 Honvéd Papp József SE (Területi Bajnokság)
1985/1986 ősz Honvéd Papp József SE (Területi Bajnokság)
1985/1986 tavasz Ózdi Kohász (NB III.)
1986/1987 Ózdi Kohász (NB II.)
1987/1988 Ózdi Kohász (NB II.)
1988/1989 DVTK (NB II.)
1989/1990 DVTK (NB II.)
1990/1991 DVTK (NB II.)
1991/1992 DVTK/DFC (NB I.) 29/1
1992/1993 DFC (NB I.) 24/0
1993/1994 ősz Nagycsécs (NB III.)
1993/1994 tavasz DFC (NB II.)
1995/1996 Siegel SE Felsőzsolca (B.-A.-Z. megyei I. osztály)
1996/1997 Siegel SE Felsőzsolca (B.-A:-Z. megyei I. osztály)
1997/1998 Siegel SE Felsőzsolca (B.-A.-Z. megyei I. osztály)
sportvezetői pályafutás
1994-2000 technikai igazgató, DFC
1996 elnök, DFC Utánpótlás Alapítvány
1998-2001 B.-A.-Z. megyei instruktor, MLSZ edzőképzés (UEFA B-licence)
1999 tag, MLSZ Versenybizottság
edzői pályafutás
1994/1995 vezetőedző, Tibolddaróc
1995/1996 másodedző, DVTK (NB I.)
1999/2000 tavasz másodedző, DVTK (NB I.)
2002 vezetőedző, Leesburg Youth Soccer U16
2011/2012 vezetőedző, DVTK U19
2012/2013 ősz vezetőedző, DVTK U19
2012/2013 tavasz vezetőedző, DVTK U17
2013/2014 utánpótlás koordinátor, DVTK U16, U17, U18
2014/2015 másodedző, DVTK U17
2015/2016 másodedző, DVTK U17
