- A jégkorong az elmúlt években óriási fejlődésen ment keresztül Miskolcon - vágott a Jégkorongblognak adott interjújába Egri István, a DVTK Jegesmedvék elnöke. - Ennek legfőbb jele, hogy a hoki önmagában képes lenne lefoglalni reggel 6-tól este 9 óráig a két pályánkat. Az elmúlt hat évben közel egymilliárd forint értékű infrastrukturális fejlesztést hajtottunk végre. Ennek eredményeképpen mára a kettes pálya is alkalmas lenne az egész éves üzemre, hiszen elkészült az északi oldal fejépülete, a déli oldal is zárva van a szél elől, a csarnokból most kikerülő palánk az új szabványok szerinti magasítóval szinte olyan körülményeket teremt ott is, mint egy teljesen zárt csarnokban. Mindezek mellett az országban egyedülálló egészségügyi centrum, konditerem, metodikai központ áll rendelkezésünkre helyben, van szaunánk, merülő medencénk, és a legprofibb gépekkel felszerelt spinning termünk is. A jégcsarnokkal egybeépülve itt van a csarnok is a teremsportok űzéséhez. Így minden adott a minőségi munkához nálunk.

A jó körülmények eredményeként a létszám is megnőtt, van 250 hokisunk, számos korisulisunk, 4 amatőr csapatunk, a jégkorongon kívül 150 műkorcsolyázónk és szinkronkorcsolyázónk, és a short track is kopogtat az ajtónkon, csak egyelőre azt nem tudjuk, hogyan tudjuk biztosítani számukra a minőségi munkához szükséges jégidőt, mert anélkül nem sok értelme lenne belevágni.

Ami a szakmai oldalt illeti, a miskolci jéghoki végterméke a felnőtt csapat szereplése. Igazából ez az, ami a kirakatban van, erre kíváncsiak a nézők, erről ír a sajtó, ezt látni a televízióban. Ez az, ahol a legfontosabb az elért eredmény. Az utánpótlásban véleményem szerint az a lényeges, hogy hány gyereknek biztosítunk rendszeres mozgási lehetőséget, mit tudunk megtanítani nekik a jégkorongozás alapjaiból, és a folyamat végén hány és milyen minőségű játékost adunk a felnőtt csapatnak. Hogy mindeközben milyen számszerű eredményeket érünk el, az talán kevésbé lényeges.

Azt hiszem, egyik téren sem állunk rosszul. Beszéltem már arról, hogy a jégkorong megtöltötte a két pályánkat, és a felnőtt csapatunkban is számos játékos van, aki itt tanult jégkorongozni, vagy a mi klubunkban jutott el odáig, hogy felnőtt csapatban játszhasson. A felnőtt csapat pedig sorozatban harmadszor is megnyerte a MOL Ligát, ami önmagáért beszél, nem is igényel hosszabb méltatást. Ennek eredményeképpen ezen a nyáron már azon küzdünk, hogy hogyan tudjuk bővíteni a nézőteret, mert nemcsak az egyesület, hanem a nézők is kinőtték a csarnokot. Ezek alapján tehát nem lehetünk elégedetlenek a miskolci hoki elmúlt idényével.

Közben a szervezeti kereteink is megváltoztak, ezt a szervezetet már nem lehetett a régi módon működtetni. A legnagyobb gondunk a szakemberhiány. Borzasztó nehéz jó és magasan képzett edzőt szerződtetni, de hiány van más stábtagokból, sőt az adminisztrációban alkalmazható emberekből is.

Természetesen azért van hiányérzetünk is. Ami a klubunkat illeti, harmadszor indultunk el a Kontinentális Kupában, és harmadszor sem sikerült továbbmennünk. Szeretnénk, ha kicsit több stabilitást lehetne vinni a jégkorongba. Nehéz többéves szerződéseket kötni a játékosokkal, edzőkkel, szponzorokkal, pedig erre kellene törekedni. Ez jóval kiszámíthatóbbá tenné a viszonyokat mindenki számára. Intő jel kell legyen mindannyiunknak, hogy a tavalyi 11 MOL ligás klubból 8 maradt, és egy új érkezővel leszünk 9-en. Sok hiba vezetett el ide, amelyekből tanulnunk kellene, kinek-kinek levonni a megfelelő következtetéseket, és változtatni.

Az MJSZ-t is meg kell erősíteni, a szövetségnek el kellene mozdulnia abba az irányba, hogy szolgáltató szerepet vállaljon fel a tagjai felé. Továbbra is nagyon nehéz a pénzszerzés, a tao rengeteget segít ugyan, de vannak kellemetlen mellékhatásai is. Például a szponzoráció megnehezedett, mindenki a tao keretei között adna pénzt a sportra, de ebből nem finanszírozható minden. Az infrastruktúrának, az utánpótlásnak nagy előrelépés ez a rendszer, de a felnőtt csapatok meglehetősen készpénzigényesek. Például a béreket nem lehet tao-ból fizetni.

Mindez nagyjából meg is magyarázza, miért léptünk a DVTK-val folytatott együttműködés útjára két évvel ezelőtt. Meggyőződésem, hogy az első MOL Liga-győzelmünket követően az a klubmodell, amelyben addig működtünk, nem volt fenntartható. A Jegesmedvék akkori vezetőiként világosan láttuk, hogy a baráti kapcsolatrendszereink bázisán működtetett egyesület ugyanazon a szinten nem tudná tovább folytatni. Két választásunk volt. Ha marad a régi egyesület, akkor vagy vissza kellett volna lépnünk a minőséget illetően, vagy ugyanarra a sorsra juthattunk volna, mint most a Debrecen. A Miskolci Jegesmedvék egy baráti társaságból lett egyesület, amely elérte fejlődésének felső korlátját. Van úgy egy szervezet életében, hogy a továbblépéshez gyökeres változtatáson keresztül vezet az út. Ezt hozta el nekünk a DVTK.

Kevesen tudják talán, de a Diósgyőrrel való együttműködés nem újkeletű dolog. Már a jégcsarnok építésekor, 2004–2006 között is felmerült a város részéről, hogy a fedett pályával csatlakozni kellene a DVTK családhoz. Ez akkor nem valósult meg, de mostanra szükségszerűvé vált. Igazából ez egy háromoldalú együttműködés, amelyben a Jegesmedvék mellett a város és a DVTK vesz részt. Mi ebből rengeteget profitáltunk. Ahogy mondtam, szponzort kellett keresnünk a továbblépéshez, márpedig a DVTK Magyarország egyik legerősebb brandje a sportban, az ő segítségükkel és szakértelmükkel könnyebb volt a dolgunk. Két éve úgy ítéltük meg vezetőtársaimmal együtt, hogy fontosabb a klubunk fejlődése, az elért eredményekhez méltó folytatás, mint az, hogy milyen a színe. Úgy gondolom, az eltelt két év igazolta, hogy jó döntés született.

Az egyesületünk nagy erénye, hogy itt igazi közösség formálódott. Nagyon fontosnak tartjuk ezt, csapatsportot játszunk, ahol egymásra vagyunk utalva. Nem tanulható meg, hogy hogyan kell egy jó közösséget felépíteni, az vagy kialakul, vagy nem. Vagy vannak olyanok, akik ennek a közösségnek a magjai tudnak lenni, vagy nincsenek. Mi szerencsések vagyunk, már régóta van nálunk egy olyan mag játékosokból, szakvezetőkből, akik képesek az érkezőket befogadva ezt a jó közösséget folyamatosan fenntartani. Nem is véletlen, hogy akik egyszer felvették a mezünket, azok nem nagyon vágynak el innen, a hazai játékosok jó része évek óta kitart mellettünk, vagy eleve miskolci nevelés. Ez a környezet segített a mindenkori edzőinknek is, befogadta őket, segítette a munkájukat, és ebben felbecsülhetetlen érdemei vannak a háttérben a klub szakmai munkáját eddig irányító Mayer Péternek is. Éppen ezért is okoz az öröm mellett fejfájást, hogy nyártól ő is az MJSZ stábjába került.

Természetesen jó lenne abban is egy kis állandóság, hogy ki a felnőtt csapat vezetőedzője, de azt gondolom, ilyen befogadó környezet mellett bárki érkezik, megfelelő szakmai tudás esetén nincs nehéz dolga, nem kell kétségbe esnünk, ha valaki, mint például legutóbb Doug Bradley, nem tud még egy évet vállalni nálunk. A légiósoknál kicsit más a helyzet. Nekem az egyik rögeszmém, hogy a légiósok jó része egy év után belekényelmesedik a helyzetébe, és az ilyenek helyett jobb új játékosokat hozni. A leglátványosabb kivétel Jarkko Leppanen, aki olyan alázattal dolgozik, olyan munkamorálja és emberi tulajdonságai vannak, amelyek egészen kivételesek. Ő már-már tiszteletbeli miskolci, és egyik tagja annak a befogadó közösségnek, amelyről az előbb beszéltem.

Légiós annyi van a piacon, amennyit akarunk, őket tehát könnyű pótolni, a velük kapcsolatos nehézség, hogy egyre nehezebb olyan minőségűeket hozni, akiket a MOL Ligába érdemes szerződtetni. A bajnokság ugyanis folyamatosan fejlődik, egyre jobbak a hazai játékosok is, és felmerül a kérdés, hogy minek hozunk ide olyan légiósokat, akik nem jobbak a magyar játékosoknál. Márpedig hogy magunknál maradjunk, most már Vas János-szintű játékosok játszanak itthon. Egyre közelebb van az az idő, amikor a MOL Ligába csak az eddigieknél magasabb polcokról lesz érdemes légiósokat igazolni.

Ami az előttünk álló szezont illeti, a legfontosabb feladat, hogy képesek legyünk szintet lépni. Két részre kell bontani a feladatokat. Egyrészt vannak a nemzetközi megméretések, másrészt a hazaiak. A nemzetközi színtéren a Visegrádi Kupa és a Kontinentális Kupa a két feladat. A Kontinentális Kupában negyedik nekifutásra elvárás az, hogy menjünk egy kört. Ebben nincs pardon, ez kötelező feladat. Hogy onnan tudunk-e még egyet lépni a döntőbe, az majd eldől, de a brassói csoportkörből tovább kell jutnunk. A nemzetközi szinten a nehézség az, hogy rövid távon is jónak kell lenni, kell tudni bizonyítani. A MOL Liga hosszú, a szezon eleji botlásokat lesz jó néhány forduló kijavítani, de a Kontinentális Kupában minden hibáért súlyos árat kell fizetni, ahogy mi is tettük azt két éve, amikor képtelenek voltunk megverni a letteket, hiába borult fel a pálya.

A Visegrádi Kupa-szereplés a magyar jégkorong jövője szempontjából is kiemelkedően fontos. Amikor Pozsonyban elkészítették a kupa sorsolását, már ott voltak a lengyel és a cseh érdeklődők is. Tehát hatalmas potenciál van ebben a kezdeményezésben. A visegrádi együttműködés politikailag is erős most, és nekünk addig kell ezt a vasat ütni, amíg ez a politikai együttműködés az ilyen sportprojekteket is támogatja. Ebben az évben meg kell mutatnunk, hogy a szlovák élvonalbeli csapatoknak érdemes velünk játszaniuk. Véleményem szerint a mi hokink fejlődésének az útja nem nyugat, hanem észak felé van, és egy sikeres Visegrádi Kupa szélesebbre tárhatja azt a kaput, ami ezen az úton van. Az itt induló magyar csapatok felelőssége, hogy versenyképesek legyenek szlovák ellenfeleikkel, ezzel segítsenek ezt az együttműködést elmélyíteni.

A Visegrádi Kupa természetesen csak az egyik szelete annak, amerre lépnünk kell. Ha kicsit messzebbre tekintünk, és nemcsak a következő idényre, akkor azon is el kell gondolkodnunk, hogyan szélesítsük ki a hátországunkat. Már most is vannak olyan játékosaink, akik egy farmcsapatban képesek lennének sokat és jól játszani, és ezáltal erőteljesen fejlődni. Egyáltalán nem mindegy, hogy ők egy évben 10-12 meccsen jutnak epizódszerephez a felnőtt csapatban, vagy van egy olyan sorozat, amelyben évi 40-50 mérkőzésen kapnak jelentős jégidőt. Át kell tehát gondolnunk, hogy milyen legyen a versenyrendszerünk, és hogy biztosítsuk ezeknek az értékes játékosoknak azt a jégidőt, ami a fejlődésükhöz szükséges.

Forrás: www.jegkorongblog.hu