- Kérted, hogy inkább angolul beszélgessünk, hogy állsz a magyar nyelvvel?
- Azért kértem, mert angolul még mindig jobban ki tudom fejezni magam. Nem állítom, hogy magyarul minden egyes szót megértek, de a lényeg mindig megvan, azonban beszélni nagyon nehéz. Négy évet játszottam Debrecenben, sajnos akkoriban nem fektettem kellő hangsúlyt a nyelvtanulásra. Ugyan elkezdtem nyelviskolában magyarul tanulni, de az abbamaradt, mostanában tervezem, hogy ismét nekilátok. A csapaton belül mindenki segítőkész, szívesen fordítanak, ha muszáj, mert a „focinyelvet” tökéletesen értem, de a hétköznapi életben egyre inkább úgy érzem, hogy elengedhetetlen a magyar tudás, például sokkal kedvesebben szolgálnak ki a boltban, ha magyarul szólalok meg, és persze a szurkolókkal is könnyebb szót érteni.
- Hogy érzed magad Miskolcon?
- Kiválóan! Eleinte a Hotel Palotában laktam, és a felkészülési időszak miatt gyakorlatilag a stadion és a szálloda között ingáztam. Amikor visszatértünk a törökországi edzőtáborból, akkor nekiláttam lakást keresni. Több lehetőséget is megnéztem, végül azért a Jura Lakópark mellett döntöttem, mert ugyan közel van a belvároshoz, de mégis csendes környéken található. Vadonatúj épület, ideális elrendezés, és mivel a feleségem - aki jogi értelemben a barátnőm, de évek óta úgy élünk, mint egy házaspár - terhes, és várhatóan augusztus végén ad életet a lányunknak, ezek mind kiemelten fontos szempontok számomra.
- Akkor a gyermekvárás megváltoztatta az életed?
- Még nem igazán, de azt mondják a többiek, hogy majd akkor, ha megszületik a kicsi! Szeretünk a belvárosban sétálgatni, beülni valahová egy kávéra a csapattársakkal és a családjukkal. Otthon leginkább tévézni szoktam, vannak szerb csatornák, ez is segít otthonossá tenni a mindennapjainkat. Szeretem a kvízműsorokat, és természetesen a sportközvetítéseket. Szeretek főzni is, kikapcsol. Még akkor tanultam meg, amikor a Partizan utánpótlásában nevelkedtem, és a szülői háztól távol magamnak kellett ételt készíteni, ha nem akartam éhes lenni. De jól jött ez a tudás az Izraelben töltött időszakban is, és itt is.
- Akkor egy hozzáértőtől kérdezem, melyik a kedvenc magyar ételed?
- Mindenféle húsételt szeretek, de a töltött káposzta a kedvencem. A szerb és a magyar konyha sok mindenben hasonlít egymásra, vannak szinte teljesen egyforma ételek, ez is az.
- Térjünk át a focira! Amikor először hallottál a DVTK érdeklődéséről, sokat gondolkodtál, mielőtt igen mondtál?
- Távolabbról kezdem a válaszom: négy nagyon szép évet töltöttem Debrecenben, és nyáron sem akartam távozni Magyarországról. Sorra épülnek a stadionok, akadémiák, edzőpályák, ilyen környezetben öröm játszani, és a szurkolók is elismerték a teljesítményem. Amikor Lettországban véget ért a bajnokság, nagyon megörültem a DVTK hívásának, örömmel tértem vissza az országba, egy ilyen nagy múltú, és ambiciózus klubba, még akkor is, ha korábban felemás emlékek fűztek a DVTK-hoz. Sorra komoly meccseket játszottunk, a keleti rangadókon mindig nagy volt a nyomás rajtunk, ahol mindenki a maximumot adta, teljes erőbedobással vetettük magunkat minden egyes párharcba. Örömmel játszottunk ilyen kiváló hangulatban, ugyanakkor állítottak ki a régi stadionban, illetve a tavalyi idényzárón egy kisebb sérülés miatt nem tudtam befejezni a mérkőzést. Most azon dolgozom, hogy a kellemetlen emlékek elhalványuljanak, és évek múlva csupa pozitív dolgot mesélhessek a DVTK-ról.
- Veled együtt már három kiváló középső védő található a DVTK keretében, akik közül általában csak kettő lehet pályán.
- Egy csapat nem csak a kezdő tizenegyből áll, az az ideális, ha a keretben minden posztra két jó játékos áll az edző rendelkezésére. Nem csak azért, hogy sérülés, eltiltás esetén legyen helyettes, hanem az edzéseken is jobb munkát lehet végezni, ha a gyakorlatok során erősebb ellenféllel találjuk szemben magunkat.
- Ezt akár egy edző is mondhatta volna, hiszen neki valóban az az érdeke, hogy tudjon válogatni. De a játékos nem mindig játszani szeretne?
- Valóban, de hosszú távon mégis a javunkra válik a komoly vetélytárs, mert a konkurenciaharc mindig kiváló motiváció, segít abban, hogy egy pillanatra se engedj ki, mindig tudásod legjavát nyújtsd. Ha egyszer-kétszer a kispadra kerülsz, és más játszik a helyeden, azt is a javadra tudod fordítani, hiszen ekkor más szemszögből látod az eseményeket, és fel tudod használni, ha újra pályára lépsz.
- És ha Bódog Tamás kitalál valamit, például jobbszélsőként vet be, esetleg három belső védővel küldi pályára a csapatot?
- Ez az ő döntése, nekem az a dolgom, hogy megoldjam a feladatot. Egész pályafutásom során középső védőként szerepeltem, a Paks ellen játszottam először jobbhátvédet, igyekeztem a tőlem telhető legjobban teljesíteni. Fiatalkoromban a Partizanban sokféle játékrendszert megtanítottak nekünk, ott játszottam három középső védős felállásban is, de ez már annyira régen volt, hogy akkor a középső ember még liberót játszott. Viszont állok a kihívás elé, ha így dönt Tamás.
- Abból a szempontból viszont hátrányban vagy a közvetlen vetélytársaiddal szemben, hogy Lipták Zoltán 195, de Dejan Karan is 190 centiméter magas, míg te 182 centiméterre nőttél. Érezted valaha hátrányát ennek?
- Egyetlen egyszer régen, amikor azért tett le a megszerzésemről egy klub, mert az aktuális vezetőedzőjük a magas játékosokat favorizálta. A pályán viszont soha nem éreztem hátrányban magam, hiszen a magasabb játékosok úgy tűnik, előnyben vannak, azonban a megfelelő helyezkedés, a jó időzítés, a rugók pótolni tudják a centiméterek hiányát.
- És ha választhatnál, melyikük mellett szeretnél játszani a DVTK védelmének közepén? Dejan Karannal például többször együtt léptetek pályára a szerb korosztályos válogatottakban.
- Mindkét játékossal szeretek játszani, mert számomra az a legfontosabb, hogy mindent beleadjanak az elsőtől a kilencvenedik percig, és ők ilyenek. A futballpályán mindenki hibázik, és ilyenkor jó érzés, hogy ilyen társak állnak mellettem, akik kisegítenek. Számomra ezek sokkal fontosabb értékek, mint az, hogy valaki csak a jobb fülén tudja megpörgetni a labdát, vagy mindkettőn. Végül úgyis a vezetőedző dönti el, hogy ki játszik, emiatt nem lehet neheztelni a másikra.
- Három bajnoki és három kupameccsen léptél pályára a DVTK színeiben. Hogy emlékszel ezekre?
- Pakson kezdtünk. Az első meccs mindig nehéz, és ezt különösen nehézzé tettük magunknak, mert nem tudtuk kiadni magunkból a maximumot. Az FTC elleni mérkőzésre úgy készültünk, hogy nem csak a pontokat kell megszerezni, hanem azt is meg kell mutatni a szurkolóknak, hogy sokkal jobb csapat vagyunk, mint azt a paksi teljesítmény alapján gondolhatták. Azt gondolom, ez sikerült, mert elsősorban csapatként működtünk jól, agresszíven játszottunk, és olyan erényeket csillogtattunk, amilyeneket előtte nem. Ennek köszönhetően meg tudtuk fordítani a mérkőzést.
- Azon a délutánon megjártad a mennyet és a poklot is, gólt szereztél, majd piros lapot kaptál. Mi történt a lefújást követően?
- Vitába keveredtem az ellenfél egyik játékosával, majd hagytam a fenébe, indultam ünnepelni, hiszen mégiscsak győztünk, és miután elfordultam, köptem egyet a földre. Erre villant a piros, amit elsőre nem is értettem. Az MLSZ Fegyelmi Bizottságától két mérkőzésre szóló eltiltást kaptam, de úgy tűnik, mégiscsak lehetett abban valami, amit mondtam, mert végül egyre csökkentették a büntetést. Viszont a Videoton elleni találkozót így is kihagytam. Ha teljes a meccskeret, akkor is nehéz dolgunk lett volna a bajnokesélyes csapat ellen, de így, hogy a kapitány, Lipták Zoltán, valamint Kocsis Gergő is hiányzott… Azt inkább már nem is ragozom, hogy milyen gólokat kaptunk, hányszor pattant vissza hozzájuk a labda.
- A Vasas ellen viszont a büntetés felezésének köszönhetően újra pályára léphettél.
- Jól kezdtük a mérkőzést, egységesek voltunk, helyzeteket alakítottunk ki, csak a gól hiányzott. Később fordult a kocka, de a helyzetekig nem jutott el az ellenfél, szinte a semmiből szerezték meg a vezetést. Mindent beleadtunk, és végül az utolsó percben egyenlíteni tudtunk.
- Mármint te egyenlítettél.
- Az én fejemről került a hálóba a labda, azonban nem egyedül játszom, és minimum kellett egy beadás is, de a többiek helyezkedése is segített. Boldogok lehettünk, hogy legalább egy pontot megmentettünk, azonban azt gondolom, kettőt így is otthagytunk Budapesten.
- Három bajnokin két gólt szereztél, erre szerintem álmodban sem gondoltál, amikor a DVTK játékosa lettél. Mi a góljaid titka?
- Aki pályára lép, legyen az baráti kispályázás vagy élvonalbeli tétmérkőzés, az gólt szeretne szerezni, ebben biztos vagyok. Szabadrúgásoknál, szögleteknél én is szívesen előre húzódok, védőként ilyenkor adódik valós esélyem betalálni. Nincs itt semmi titok: kell egy jó beadás, be kell csapni a védődet, és jókor kell jó helyre érkezni, utána maga a fejes már rutinmunka. Ezt gyakoroljuk hét közben, szinte mindegyik edzésnek van olyan szakasza, amikor ez kerül terítékre. Korábban még egy idényben sem szereztem két gólnál többet, de sokkal jobban motivál, hogy ilyen módon is a csapat hasznára legyek.
- Nem tartasz attól, hogy az ellenfelek sokkal jobban figyelnek rád, két védő is őriz, és nehezebb lesz a labdához férni?
- Kifejezetten örülnék, ha hárman fognának, mert az azt jelenti, hogy két társam szabad, akik ki tudják használni ezt a lehetőséget. Sok jól fejelő játékos van a csapatban, Ugrai Roland, Diego Vela és Florent Hasani pedig szállítja a jó beadásokat.
- A Magyar Kupában a Vácot két győzelemmel búcsúztatta a DVTK, a PAFC ellen pedig idegenben győzött 1-0-ra.
- Ez azt jelenti, hogy egygólos előnnyel állunk a félidőben, de a második 90 perc még hátra van. A PAFC jó csapat, biztosan nem mondtak még le a továbbjutásról, azonban nagyon fontos tényező, hogy nem kaptunk gólt az első találkozón. Be szeretnénk jutni a legjobb négy csapat közé!
- Abban az időszakban voltál a DVSC játékosa, amikor a csapat beköltözött az új stadionba, így személyes tapasztalat alapján tudsz arra a kérdésre válaszolni, mit tehet hozzá egy új létesítmény a csapat teljesítményéhez?
- Nagyon sokat! Mindenekelőtt az otthonosságot említeném, hazai pályán mindig könnyebb játszani. Csupa ismerős dolog vesz körbe, tudod, mit hol találsz, pont ugyanaz, mintha otthon lennél, nem pedig egy szállodában. Másodikként, de nem másodsorban sokat jelent a szurkolók jelenléte, akiknek a száma várhatóan megsokszorozódik, ha nem kell sok-sok kilométert utazni. Az ő szurkolásuk oroszlánbarlanggá varázsolhatja a Diósgyőri Stadiont, ahová nem szívesen utaznak az ellenfelek. A többi már csak rajtunk múlik, ha jól és eredményesen játszunk, akkor biztosan minden szurkoló örömmel veszi az irányt a szép új stadionunk felé.
