- Milyen érzés Miskolc díszpolgárának lenni, különös tekintettel arra, hogy Mérán 2007-ben hasonló kitüntetést kaptál?
- Természetesen nagyon boldog vagyok, de ezután is ugyanaz az ember maradok. Életem két meghatározó településének vezetése tüntetett ki, harmadik pedig biztosan nem is lesz, hiszen 1964-ig szülőfalumban laktam, azóta pedig Miskolcon élek. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen nagy megtiszteltetés ér. El sem hittem, amikor felhívott a polgármester úr, hogy elsőként gratuláljon a közgyűlés döntése után. Éppen edzésre indultam, de az örömhírrel visszamentem a házba, ahol a feleségem a nyakamba ugrott, de a két gyermekem és a három unokám is nagyon büszke rám.

- Ennyire fontos számodra a család?
- A feleségem fantasztikus asszony, minden terhet levett a vállamról pályafutásom során, hiszen a sok mérkőzés miatt állandóan úton voltam. Amellett, hogy építészmérnökként dolgozott, a gyerekek nevelését is kézben tartotta: mindketten diplomát szereztek, Viktor fiam orvos, Zita lányom nyelvtanár lett. Emellett otthon is maximalista, az már csak ráadás, hogy kiválóan főz. Ő is mérai, de a faluban csak látásból ismertük egymást, később kerültünk közelebbi kapcsolatba. A fiamat a szurkolók is ismerhetik, hiszen védőként szerepelt a DVTK utánpótlásában, majd a kétezres években csapatorvosként is dolgozott egy ideig Diósgyőrben. Felemelő érzés volt mellette ülni a kispadon!

- Ezek szerint a családban mindenkinek van diplomája, neked nem hiányzik?
- Igen, még a húgomnak is, aki ifjúsági válogatott nehézatléta volt, majd testnevelő tanárként dolgozott. Érdekesség, hogy egy ilyen kis faluból rajtunk kívül Buda Attila válogatott súlyemelő lett, Novák Tibor pedig úgyszintén védett Diósgyőrben és Kazincbarcikán is. Engem is fölvettek nyíregyházi főiskolára testnevelés-földrajz tanári szakra, de egy fél év után kiderült, hogy a sok elfoglaltság miatt nem tudom megszerezni a gyakorlati jegyeket, egyszerűen nem tudtam órára járni. Viszont kapusedzőként rengeteg képzésen vettem részt, elvégeztem minden induló tanfolyamot.

- És a szüleid?
- Édesapám hentes és kertész szakmával öt hold földön gazdálkodott, volt egy lovunk, egy tehenünk, telente böllérkedett, édesanyám pedig a háztájit gondozta, tőlem sem áll messze ez a világ. Amikor a Villamosipariba jártam, gyakorlatra az MVSC-hez kerültem, és bizony én locsoltam a Kubikban a pályát. Manapság egy 20x30 méteres kertet szépítgetek otthon (aki járt már arra, az úgy meséli, hogy a gyep a Wembely-ével vetekszik - a szerk.), imádom a növényeket és az állatokat. Van egy hannoveri vérebünk és egy keverék kutyánk, valamint egy hatalmas Main Coon macskánk, szóval hiába élek már régóta a városban, a szüleim által belém nevelt természetszeretet megmaradt.

- Hogyan szerettél bele a labdarúgásba?
- Nem egy tehetős családból származom, ezért nagy szó volt, amikor egy miskolci rokonunktól labdát kaptam ajándékba 5-6 évesen. Onnantól szinte el sem engedtem, állandóan magamnál tartottam, talán ekkor alapoztam meg a gömbérzékemet. Négyen voltunk egykorú fiúk, szinte szomszédok, egyfolytában torinóztunk az utcán, akadt is rengeteg problémánk a kertbe szálló labdák miatt. Viszont a házunk kertjében eszkábáltam egy kaput, ami szemre nagyjából akkora volt, mint a hivatalos méretű. Jöttek a barátok, és lőttek, én pedig védtem, igaz, ez a cserepeit féltő szomszédnak nem tetszett. De magasugró lécet is készítettünk napraforgószárból, ösztönösen fejlesztve ezzel a ruganyosságot, aminek később rengeteg hasznát láttam. Annak ellenére, hogy sosem álltam a tornasor élén, általános iskolai bajnokságot nyertem magasugrásban, és később az élvonalban is rugókkal próbáltam pótolni a hiányzó centiket. Ma viszont a 176 centiméteres magasságommal legfeljebb labdát szedhetnék, mert 185 centiméter alatt már nincs kapus, de még jobb, ha a két métert közelíti.

- Ez azt jelenti, hogy a szüleid nem kötötték le az energiáidat?
- Dehogynem, megvolt a magam feladata a ház körül, az állatokkal, de később bevontak a földeken zajló munkába is, kapáltam, kaszáltam, nem pedig konditerembe jártam. Mindig jó tanuló voltam, a házi feladat elkészítésén túl sokat nem kellett a könyv fölött ülnöm, így maradt idő a rengeteg mozgásra. Imádtam fára mászni, számtalan fészket fosztottunk ki, de fogócskázni, bújócskázni is szerettem, mindenben benne voltam, amit pénz nélkül meg tudtunk oldani. Az iskolában tagja lettem a kisdobos és úttörő csapatnak is, ott viszont mindig a kapuban álltam. Annyira élveztem a védést, hogy a felnőttek edzésére is kijártam (színtiszta amatőr csapatot kell elképzelni edző nélkül), akik örültek, hogy van, akinek lehet kapura lőni.

- Manapság tele van az internet kapusedzésekkel, te gyerekkorodban honnan lested el a kapusfogásokat?
- Akkor még televízió is csak kettő volt a faluban, egy a gépállomás kultúrtermében, egy másik pedig a pártházban. Emiatt nagyon kevés mérkőzést láttam, ösztönösen védtem. Amikor Miskolcra kerültem, ott kezdett el velem foglalkozni Tóth József tanár úr, aki az MVSC utánpótlásában is edzőm lett, de 1970-1971-ben a DVTK első csapatát is irányította. Szerencsém volt, hogy egy olyan edző csapatába kerültem, aki korábban maga is védett, mert akkoriban nem dolgozott kapusedző a csapat mellett, főleg nem az utánpótlásban. Nagyon sokat tanultam tőle, ő mutatta meg a technikai fogásokat. Rengeteg edzést tartott az iskolában, a távolugró gödör homokjában tanultam meg például vetődni.

- Hogyan figyeltek föl rád?
- Hetedikes koromban érkezett egy levél, hogy Szerencsen válogatót tart a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei ifjúsági válogatott, ahová meghívnak engem is. Ekkoriban még a falut is alig hagytam el, nemhogy a 31 kilométerre lévő Szerencsen jártam volna. Édesapám felrakott a buszra, ami lerobbant Abaújszántón, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból megkérte a második szomszédunkat, hogy motorkerékpárjával induljon utánam. Valahogy megtalált Abaújszántón, és ő vitt tovább Szerencsre, ahol alig tudtam átöltözni, máris pályára kellett lépni. Dr. Garadnai Sándor és az előbb említett Tóth József irányította a válogatottat, ők választottak ki, ezzel kezdődött minden. A tanár úr hívására a Villamosipari Technikumba jelentkeztem, és az MVSC-ben lettem először igazolt sportoló. A mozgás mennyisége nem nőtt, viszont innentől célirányos edzéseken vettem részt.

- Gyors karriert futottál be, mert hamarosan a felnőttek között is bemutatkoztál.
- 16 éves koromtól edzettem az első csapattal, és büszkén mondhatom, hogy 17 évesen már 19 mérkőzésen védtem az NB I/B-ben. Játékostársam volt Temesvári Miklós, aki később egy rövid ideig Szabó Géza mellett másodedzőként edzőm is volt, Miskolc város napján pedig együtt kaptunk kitüntetést, ő a “Miskolc Város Sportjáért” díjat vehette át.

- Hogyan kerültél a Vasúttól Diósgyőrbe?
- Salamon Józseffel együtt játszottunk az ifjúsági válogatottban, ő pedzegette először, mi lenne, ha piros-fehérbe öltöznék. Utána a DVTK technikai vezetője még Mérára is eljött meggyőzni a szüleimet, hiszen kiskorúként aláírási joggal sem rendelkeztem. Azért igazoltam Diósgyőrbe, mert a válogatott Tamás Gyulát nagyon tiszteltem, és szerettem volna tőle tanulni, és így is történt, rengeteg dolgot ellestem. Azt már nem várt ajándékként kaptam az élettől, hogy diákként 11 bajnokin kapuba is állhattam az NB I.-ben.

Innentől a többi történelem: 50 év Diósgyőrben, 287 élvonalbeli és több mint félezer egyéb mérkőzés, két Magyar Népköztársasági Kupa, egy bajnoki bronzérem, edzőként Ligakupa és újabb Magyar Kupa-döntő, valamint számtalan egyéni díj.