- Kezdhetjük magyarul a beszélgetést?
- Heti 2-3 alkalommal jön hozzám a magyar tanárom, igyekszem az edzéseken is minél több magyar szót használni, de még nem járok azon a szinten, hogy folyékonyan beszéljek. Tervem szerint jövőre már igennel válaszolok erre a kérdésre.

- Több külföldi edző dolgozik Magyarországon, azonban nyilvánosan egyik sem használja a magyar nyelvet. Számodra miért fontos a tanulás?
- Több oka is van. Mindenekelőtt így is kifejezem a tiszteletemet a DVTK és Magyarország iránt, ha itt dolgozom, akkor igyekszem ilyen módon is beilleszkedni. A feladatomban fontos szerepet játszik a kommunikáció, és abban is biztos vagyok, hogy sokkal jobb kapcsolatot tudok kialakítani a játékosokkal, ha anyanyelvükön szólítom meg őket, illetve az öltözőben sem beszél mindenki tökéletesen angolul. Nemcsak hosszútávú szerződést írtam alá Diósgyőrben, hanem hosszú távra is tervezek, így biztos vagyok benne, nem vész kárba a nyelvtanulásba fektetett energia.

- Amikor immár edzőként visszatértél Diósgyőrbe, felmerült, hogy ugyanabba a lakásba költözz, ahol játékosként éltél?
- Hat éve télen érkeztem, és emlékszem, nagyon nehezen találtam megfelelő lakást. Végül a belvárosba költöztem, ahol nagyon jól éreztem magam, minden közel volt. Most egy más típusú helyet kerestem, ahol nagyobb a csönd, és meg is találtam. Ez sincs messze a központtól, de a környék tele van parkos résszel, ahol lehet sétálgatni, figyelni az állatokat, és ki lehet kapcsolni egy fárasztó nap után.

- Szép labdarúgó pályafutást zártál le Diósgyőrben, és remélhetőleg hasonlóan szép edzői pályafutás előtt állsz. Az első lépések megtétele után hogy véled, játékosnak könnyebb lenni vagy edzőnek?
- Egyértelműen játékosnak! A labdarúgók élete egyszerűbb, az edzéseken és a mérkőzéseken ki kell adni a maximumot, majd utána ki kell pihenni a fáradtságot, és felkészíteni a testet a következő terhelésre, odafigyelni a helyes táplálkozásra, de ezen túl rengeteg mindent lehet csinálni. Edzőként viszont sosem pihen az ember, mindig akad feladat: fel kell építeni a heti programot, ki kell találni az edzésmunkát, elemezni kell az ellenfél játékát. Egyszerűen nem lehet kikapcsolni, ha 8-10 óra munka után hazamegyek, akkor is azon kattog az agyam, mit kell tenni a következő győzelemért. És akkor még nem is beszéltünk a nyomásról, ami egészen más egy játékos és egy vezetőedző esetében.

- Mikor döntötted el, hogy a labdarúgáson belül maradsz, és edzőként folytatod a pályafutásod?
- A futball a szenvedélyem, de sajnos nem játszhatok 50 éves koromig, ezért váltanom kellett. Édesapám a Málaga utánpótlásában dolgozott, így már fiatalon testközelből megismerhettem ennek a szakmának a szépségét. Még javában aktív játékosként elkezdtem figyelni, hogyan dolgoznak edzőim, melyik gyakorlatnak mi a célja, és hogyan kezelik a játékosokat. Sokat tanultam az edzőimtől, és soha nem szégyelltem lemásolni azokat a gyakorlatokat, fogásokat, amit célravezetőnek tartottam. És utána persze továbbfejleszteni azokat. Szerencsére játékosként nem csak jó, hanem sokféle edzővel dolgoztam együtt,

- Ki volt a kedvenc edződ?
- Sajnos úgy alakult a pályafutásom, hogy egyetlen edzővel sem dolgoztam hosszabb ideig, pedig sok nagyszerű szakemberrel hozott össze a sors. Az első La Liga mérkőzésemen Vicente del Bosque állított be a Real Madrid csapatába, akivel azóta is kiváló kapcsolatban állok, ő is vett egy házat Málagában, szinte nem telik el úgy nyár, hogy ne mennénk el közösen vacsorázni. Fiatal voltam, minden pillanatra emlékszem, de leginkább az ragadt meg bennem, hogy bármilyen nehézség jött, meg tudta őrizni a nyugalmát. Ez nagyon fontos, mert amikor belép egy edző az öltözőbe, folyamatosan figyelik a játékosok, és ha nem hisznek neki a játékosok, akkor abban a pillanatban megbukott.

Vagy említhetem Héctor Cúpert a Betisnél és Manuel Pellegrinit a Málagánál. Mindkettőnek imádtam az edzéseit, ezen kívül az előbbi példamutatóan kezelte az öltözőt, utóbbi pedig nagy tisztelettel viseltetett a játékosok iránt. De mindegyik edzőmről tudnék jót mondani. És nem csak a sajátjaimról, mert olykor az ellenfél edzőitől is lehetett tanulni.

Azonban ezek szép emlékek, a futball folyamatosan fejlődik, és úgy érzem, a labdarúgó pályafutásom idején különösen sokat lépett előre, ezért nem is lehet a maihoz hasonlítani azt a munkát, amit a Real Madridnál végeztünk. Szerencsére kíváncsi típus vagyok, aki szeret tanulni, ezért folyamatosan nyitott szemmel járok, mert kizárólag a saját tapasztalatokból nem lehet megélni.

- És mit tanultál a magyar edzőidtől?
- A DVTK-nál négy edzővel dolgoztam együtt. Benczés Miklós, Szentes Lázár, Sisa Tibor és Kovac Zoltán idején mindenekelőtt sokat tanultam a magyar focikultúráról, a játékosok és az edzők mentalitásáról. Új emberként feltűnt, hogy egészen más munkát végeztünk az edzéseken. Míg Spanyolországban minden egyes edzésgyakorlat a hétvégi ellenfél elleni felkészülésről szól, vagy azért, hogy jobbak legyünk, vagy azért, hogy kihasználjuk az ellenfél gyengéit, addig Magyarországon sokkal kevésbé éreztem változatosnak az edzéseket, mintha mindig ugyanazon csapat ellen játszottunk volna. Pedig nem kell magyarázni, mekkora különbség a Ferencváros ellen idegenben, vagy a PAFC ellen hazai pályán játszani. Nem állítom, hogy az egyik jobb, mint a másik, mindenesetre nagy különbséget jelentett.

- Milyen különbségeket tapasztaltál még?
- Az edzők tartják a három lépés távolságot az labdarúgóktól, Spanyolországban sokkal közelebbi viszonyban állnak. Hozzáteszem, szerencsémre ez a négy közül legkevésbé Benczés Miklósra igaz, így az elején könnyebben be tudtam illeszkedni. És ez nem csak a saját tapasztalatom, hanem akkoriban sokat beszéltem Paulo Sousával, Marco Caneirával és több olyan játékossal, akik korábban játszottak az Ibériai-félszigeten, és ők is így látták. Ezen a téren mindenképpen változtatni kell, mert ha az első csapat sikeres, akkor mindenki boldog, ha nem jönnek az eredmények, akkor pedig szomorú. Egy csapat vagyunk, és nem csak a játékosok, hanem a stábtábtagok és a klub összes dolgozója beletartozik ebbe. Nekem és a stábomnak az a feladata, hogy minél jobban felkészítsük a játékosokat a győzelemre, elmondjuk, mit kell tenni a sikerért, még jó motivációs beszédet is tarthatok az öltözőben, de pályára nem léphetek, csak a játékosok szerezhetnek gólt.

- Hol tanultál többet az edzői szakmából: amikor játékosként figyelted az edzéseket, vagy a PRO-licence tanfolyamon, esetleg amikor magad is elkezdtél edzősködni?
- Labdarúgóként csak a saját feladatra, a játékra kell koncentrálni. A tanfolyamon rengeteg elméleti dolgot lehet tanulni, de az edzőség csínját-bínját az edzéseken lehet elsajátítani. Csak az olyan helyzetekben derül ki, ki az alkalmas erre a munkára, mint amikor szépen felépítettem egy edzést 23 főre, majd negyedórával a foglalkozás előtt szóltak, hogy 5 játékost fel kell adnom a tartalékoknak, és úgy kellett újratervezni mindent, hogy közben a fiatalok azt lássák, ura vagyok a helyzetnek.

Egyébként imádok a fiatalokkal dolgozni, mert szenvedélyesek és motiváltak, nagyon szépen látni, hogyan fejlődnek hétről hétre. Az idősebbek is azok lehetnek, de náluk időnként óhatatlanul elkalandozik a figyelem. Az a szép a fociban, hogy a csapatban sokféle gondolkodású ember küzd egy célért, akiktől alkalomadtán én is tanulhatok. Nem szabad csak egyfelől nézni a dolgokat, sokszor az segít megoldani egy problémát, hogy más szemszögből vizsgáljuk meg, ezért is érdemes szóba állni mindenkivel.

- Milyen focit szeretnél látni a DVTK-tól ebben az idényben?
- Az általam elképzelt foci egyszerű, a megvalósítása bonyolult. Olyan csapatot szeretnék a pályán látni, amelyik bátran támad, az ellenfél térfelén játszik, dominál. Két hónapja dolgozom a csapattal, amelyik egyre jobb lesz, hiszen egyre többet tudnak alkalmazni a tanultakból.

Természetesen megvan a saját elképzelésem a fociról, de nem lehet mindent mindenhol megvalósítani, fontos figyelembe venni a helyi sajátosságokat. Ha egy, a miskolciakra jellemző tulajdonságot kell mondanom, akkor az a harcos. Ez jellemző az itt élő emberekre, és a játékosokra is a pályán, ezért az edzéseken marad idő más képességeket fejleszteni. Málagában egészen más a helyzet, ott minden fiatal focizik az utcákon, rengeteg a labdával jól bánó tehetség, viszont kevésbé fegyelmezettek. Edzőként tisztában kell lenni ezekkel a karakterekkel, mert végül minden képességet meg kell mutatni a pályán.

Azonban ne feledjük, a futball végső soron egy játék, ahol meg kell dolgozni a sikerért. Mindig a győzelemre készülünk, persze előfordulhat, hogy döntetlen vagy vereség lesz a vége. A játékosoknak hinniük kell magukban, mert akkor minden könnyebb.

- A nyári szünetben némiképpen átalakítottad a stáb szerkezetét is, mi volt ennek az oka?
- A személycserék mellett Lukács Dániel személyében érkezett egy újabb fizioterapeuta, mert a 23-25 fős keretnek nagyobb törődésre van szüksége, a játékosoknak meg kell adni minden tőlünk telhetőt az eredményesség érdekében. Rajta kívül a klub utánpótlásában dolgozó Erdélyi Péter csatlakozott az első csapat stábjához, aki a sérülésből visszatérő, már egészséges, de még lemaradással küzdő játékosokkal foglalkozik, valamint táplálkozási tanácsadóként is hasznát látjuk. Beszéltünk már arról az időszakról, amikor Diósgyőrben játszottam. A táplálkozástudomány akkoriban gyerekcipőben járt errefelé a labdarúgásban. Azóta hatalmas a változás, kiváló a Buday Péter vezette konyhánk, ezért most, néhány évvel később azt gondolom, jó irányba tartunk, hogy utolérjük a spanyol szintet. Rendkívül fontosnak tartom ezt a területet is, mert egy profi labdarúgó teljesítményét három fő tényező befolyásolja: az elvégzett munka, a pihenés, és a táplálkozás. Amennyiben bármelyik mennyisége, minősége nem megfelelő, akkor garantált a bukás.

- Térjünk vissza rád. Azt mondtad, egy edző agya mindig a focin jár, te hogyan tudsz mégis kikapcsolódni?
- Imádom a filmeket és szeretek moziba járni. Még játékosként fedeztem föl a Művészetek Házát, ahol szinte minden feliratos filmet megnézek, de már láttam magyar nyelvre szinkronizáltat is. Nem állítom, hogy minden egyes részt értettem, de a habkönnyű sztorit azért tudtam követni. Szeretek olvasni is, azonban ahogy a beszélgetés elején említettem, edzőként nehéz kikapcsolni, előfordult, hogy vissza kellett lapoznom, mert a cselekmény helyett az egyik játékos teljesítményén járt az eszem. Rendszeres vendége vagyok a DVTK konditermének, ha pedig kimozdulok otthonról, akkor szeretek étterembe járni. Fiatal koromban elkerültem otthonról, kénytelen voltam megtanulni főzni, igaz egy profi sportoló étrendje nem túl változatos: csirke, hal, rizs, saláta. Ezzel szemben kiváló a magyar konyha és zamatosak a magyar borok, több kedvenc helyem is van Miskolcon. Csak ebben az esetben is az a probléma, hogy az étterem sok esetben munkát jelent, tárgyalást, megbeszélést, ha pedig a feleségemmel, barátokkal megyek, időnként akkor is beugrik, hogy például miért viselkedett így vagy úgy egy játékos az edzésen. Ez van, ha az ember szereti a munkáját.

- Említetted a feleséged, ő is követett Miskolcra?
- Tulajdonképpen nem, hanem havi rendszerességgel meglátogat, azonban akkor akár 2-3 hetet is itt tölthet. Nagyon fontos számomra, hatalmas támaszt nyújt, szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen kiegyensúlyozott, okos nő a társam. Huszonegy éve ismerjük egymás, középiskolai osztálytársak voltunk, együtt nőttünk föl. Hú, már több időt töltöttem vele, mint nélküle! Ő is jól érzi magát Miskolcon, nagyon elégedett a lakással, a környékkel, már kedvenc edzőtermet is talált, sőt, a múltkor azt mondta, talán ez a legjobb edzőterem, ahol valaha is járt. Nem mindig könnyű egy vezetőedző élete, de mindig mellettem áll, ilyenkor mindkettőnknek könnyebb, amikor együtt vagyunk. És ha ő boldog, akkor én is az vagyok.