- Az mára nem kérdés, hogy egy komoly, profi csapat mellett nem csak fizikai, hanem mentális trénerek is dolgoznak.
- Nagyon régen egyetlen edző vezette a csapatokat, ő látta el az erőnléti edző, rehabilitációs edző, de még a pszichológus feladatát is. A modern egyéni- és csapatsportban is csúcsra vannak járatva a játékosok, hatalmas a verseny a klubok között. Ahogy nőtt a tudásmennyiség, úgy jelentek meg a sportolók mellett a specialisták, akik előbb a fizikai erőnléttel kezdtek foglalkozni, de mára itthon is egyre több helyen helyeznek hangsúlyt a jó mentális állapotra. Szinte nincs is olyan top csapat, ahol ezzel ne foglalkozna külön szakember vagy stáb.

- A sportpszichológus kifejezés ismerősen cseng, de mit csinál a mentáltréner, vagy tehetség coach?
- Ez csak játék a szavakkal. Külföldön például a pszichológust inkább klinikai esetekkel azonosítják, rólunk „mental performance coach”-ként, azaz mentális teljesítmény coach-ként szoktak beszélni. A mi feladatunk, hogy az adott sportág szakmai stábjával együttműködve a csapat hétről hétre olyan mentális állapotba kerüljön, hogy a tétmérkőzésen a lehető legjobb teljesítményt tudja kihozni magából. Ehhez kell megtalálni a megfelelő eszközt, szaktudást, módszert, mert a cél világos.

A hagyományos segítő-kliens kapcsolatban a probléma gyökerét keressük, és újra kondicionáljuk a gyerekkorban hibásan megtanult viselkedésmintákat, vagy érzéseket. A profi sportban erre nincs idő, a sport ebből a szempontból kegyetlen világ, mert mindent a teljesítménynek rendelünk alá. Adott esetben valaki azért kerül vissza az utánpótlásba, vagy a tartalék csapatba, mert a rendszer nem várja ki például az attitűdje megváltozását, még ha adott esetben képes is volna rá, és a tehetsége mindenki számára nyilvánvaló. Egy hosszú sérülésből is rendkívül nehéz visszaküzdenie magát egy játékosnak a keretbe, hatalmas önfegyelem és elszántság kell hozzá. Ugyanígy van ez a mentális kihívásokkal is. Amíg egy pszichológusnak erre akár több éve lehet egy klienssel, a futballban maximum néhány hét marad változtatni. Ezért is tartom nagyszerűnek, hogy Diósgyőrben ennyi fiatal játékos kap bizalmat, mert az általánosan megszokotthoz képest több idő jut számukra. A fejlődéshez pedig idő kell.

Szerencsére léteznek olyan módszerek, amelyek gyors eredményt hoznak. Mondok egy példát: ha egy fiatal játékoson azt látom, hogy az edzésen szárnyal, a mérkőzést viszont túlizgulja, ezért rosszabbul teljesít, akkor nem egy terápiás folyamatban kezdem el keresgélni a szorongásának vagy önbizalom hiányának a gyermekkori gyökereit, hanem egész egyszerűen leválasztom a túlzott izgulást a helyzetről, ami kiváltja. Vagyis nem a személyiséggel foglalkozom, hanem újraalkotok egy reflexet, így az új helyzetektől való szorongása alapvetően nem változik, de amikor kifut a teli lelátók elé, akkor megszűnik ez az érzés.

- Elsősorban a csapattal foglalkozol, vagy az egyénnel?
- Versenyidőszakban általában heti egy alkalommal találkozunk kollégáimmal különféle korosztályos csoportfoglalkozáson, de mára eljutottunk odáig, hogy maguktól jönnek a játékosok, ha szükségük van rá.

Egy sportcsapat nagyon komplex egység. Már annak is rengeteg lelki összetevője van, hogy mikor tud egy egyén csúcsteljesítményt nyújtani, és ez csak hatványozódik a csapat, de még inkább a keret létszámával. Elég, ha egyvalaki kilóg, máris zuhan az összteljesítmény.

Egy játékos teljesítménye önmagában is olyan, mint egy puzzle: sok elemből áll az erőnléttől kezdve a taktikán át a lelki állapotig. Utóbbit szokták úgy megfogalmazni a labdarúgók, hogy “fejben rendben vagyok”. Egyéni szinten a középpontban szinte mindig a teljesítmény szorongás áll, azaz vagy annyira akarom a célt, hogy a „túlakarás” éppen az ellenkező hatást váltja ki, azaz nem jönnek az eredmények. A másik véglet, amikor a játékos motivációja valamilyen okból csökken, például történik az életében egy jelentős változás, egy krízis, ezért már nem tud olyan lelkesedéssel edzeni. Előfordul az is, hogy nem igazán illik bele a csapatba, vagy sorozatosan alul marad a saját posztján zajló versenyben. A mentális oldalt tehát ugyanúgy edzeni kell a siker érdekében. Hosszú a bajnokság, szinte lehetetlen folyamatosan a csúcson lenni, de tenni lehet annak érdekében, hogy minden mérkőzésen ahhoz közel kerüljön a csapat.

A heti mentális felkészülés során az adott ellenfélről is beszélünk, mindig szóba kerül, ki milyen nehézségre számít, és közösen teszünk vállalásokat. Jól működnek az imaginációs feladatok, amikor el kell képzelni egy szituációt, ezért éles helyzetben már a jól ismert megoldáshoz lehet nyúlni.

Ez a kifejezett mentáltréning, amikor egy konkrét helyzetre készülünk. Nagyon nem mindegy, hogy itthon vagy idegenben játszunk, sok néző vagy üres lelátók előtt, a bajnokságban vagy a kupában, délben vagy este, de még az sem, hogy rossz minőségű pályán vagy tükörsima gyepen. Erre mind készülni kell fejben is.

Vagy ha valaki például sok időt tölt a kispadon, vagy a lelátón ülve, és a kezdőcsapat számára csak távoli álom, majd hirtelen mégis bekerül, erre őt is és a csapatot is fel kell készíteni. Lehet, hogy a második félidőre már minden gördülékenyen megy, de nem adhatunk egy félidőt az összeszokásra.

- Tudsz még példát mondani a mentális tréningre?
- Az én munkám alapja a bizalom, ezért konkrét dolgot nem mondhatok senkiről. De ha mentálisan felkészült egy játékos, vagy egy csapat, annak a pályán világos jelei vannak. Magas a koncentráció szintje, zökkenőmentesek az átmenetek labdavesztés esetén, jó a kommunikáció a pályán, látszik az összhang és az akarat a csapaton, vagy éppen a rúgott és kapott gólok után sem változik jelentősen a játék képe. Ha viszont ezek nincsenek rendben, akkor az én dolgom nem az, hogy mondjuk koncentrációs gyakorlatokat végeztessek a játékosokkal. A koncentráció hiánya ugyanis csak egy tünet, ami jelzi, hogy valami nincs rendben. Az én dolgom, hogy megtaláljam a tünet mögötti oko(ka)t, és utána azt fejlesszük közösen a csapattal.

- A tavaszi szezon elején mi volt a legfontosabb feladat?
- Az egyik, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a játékosok egyéni szinten rendben vannak, ne tartsa őket vissza semmi, hogy teljes erővel fejest ugorjanak a munkába. A másik természetesen a csapat, hogy az év végén kialakult erős és ütőképes egységet ne borítsa fel a régi játékosok távozása, vagy az újak érkezése. A csapatot egy olyan organizmusként kell elképzelni, amelyik folyamatosan változik. Érett állapotában, amikor valódi az összhang, a pszichés energiát képes teljes mértékben a pályán nyújtott teljesítmény szolgálatába állítani.

A sporton kívül is ismert az a helyzet, amikor egy kialakult közösségbe új ember érkezik. Akarva-akaratlanul felborul az addigi rend, mert akár tudtuk nélkül is “megharcolnak” a hierarchiában elfoglalt helyükért.

Ez az érési folyamat önmagában is végbemegy, azonban a fociban nem mindegy, hogy hány fordulón keresztül alakul valódi egységgé, mert az összhang hiánya olyan luxus, amit nem lehet megengedni. Ilyenkor lép be a mentáltréner vagy pszichológus, aki felgyorsíthatja ezt a folyamatot.

- Hogyan néz ez ki részleteiben?
- Aki belép egy új csapatba, mivel szeretne beilleszkedni, és szeretné elfogadtatni magát, kezdetben mindenkinek a legjobb arcát mutatja. Ilyenkor még garantáltan motivált, és egyformán kedves mindenkivel. Ezt követően viszont fokozatosan felvállalja önmagát, aminek része, hogy megharcoljon a közösségben elfoglalt helyéért. Ha több erős karakter is van, sokszor klikkek alakulnak, aminek sok hátránya lehet. Ha van egy erős csoportnorma, oda mindig könnyebb beilleszkednie az újaknak, hiszen világos, hogy mihez kell alkalmazkodni. Kik vagyunk mi? Mi jellemző ránk? Kezet fogunk, pacsizunk, vagy megöleljük egymást az öltözőben; a születésnapokat közös pizzázással ünnepeljük, vagy étteremben, esetleg szalonnasütéssel; milyen stílusban beszélünk egymással; hogyan jelezzük a társaknak, ha valami nem tetszik?

Amikor kialakult a csoport, akkor létrejön egy olyan ideális állapot, amikor abszolút összhangban tudjuk a „mi”-t képviselni, ekkor már nincs belső pozícióharc, már csak a pályán harcolunk, minden energiát a feladatra tudunk összpontosítani. Egy rakkolós, agresszív foci esetében nem feltétlenül baj, ha az öltözőben, csapaton belül is van kisebb feszültség, de a Feczkó Tamás által preferált csapatjátékhoz nélkülözhetetlen a tökéletes csapategység. A DVTK öltözője ebből a szempontból nagyon ideális, egy igazi jó csapat, ami mostanra kialakult.

- Akkor a pályán is előnyt élvez az a csapat, ahol az átigazolási szezont követően előbb kovácsolódik össze a közösség?
- Még annál is hamarabb kezdődik: a megfelelő játéktudással rendelkezők között igyekszünk a csapatba illő karaktereket találni. Erre jók a tesztek, és a játékos környezetéből begyűjtött információk.

- Honnan szerzed még az információkat? Az edzésekről, mérkőzésekről, vagy a foglalkozásokon látottakból, hallottakból?
- Igen, ezek mind fontos terepei az információ szerzésnek. A kulcs, hogy a fociban minden nap jelen kell lenni, mert mindig történik valami. Aki nincs jelen, lemarad. A sport sok szempontból őszinte közeg, szinte azonnal tetten érhető, ha valami nincsen rendben. Együtt dolgozunk az edzői stábbal, az egészségügyi személyzettel, és mindenkivel, aki a játékosokkal napi szinten érintkezik, és közös feladatunk, hogy mindenki a saját szakterületén belül a lehető legjobban támogassa a csapatot. Ehhez mi is folyamatosan információt cserélünk, hogy a lehető legjobban tudjunk segíteni.

Lényeges tény, hogy az edző-játékos az egy főnök-beosztott viszony, még akkor is, ha esetleg baráti jellegű kapcsolatot ápolnak, mert végső soron mindig az vezetőedző hozza meg a döntéseket. A döntések pedig sokszor nem kellemesek. Én ezzel szemben mellérendelt viszonyban állok a játékosokkal, ami egy egészen más jellegű kapcsolat, nincs benne elvárás, tehát olyan dolgokról és módon is beszélgethetünk, ahogy mással nem. A mentális felkészítés csapatmunka, és mindig az aktuális edzőtől függ, hogy ebben mekkora szerepet vállal. Feczkó Tamás azon kevés magyar edző között van, aki érti és használja is a mentális erőnlétet fejlesztő szakemberek támogatását, szerencsére nagyon fontosnak tartja a mentális felkészítést, és ő maga is sokat tesz a csapat egységének alakításáért és fenntartásáért.

- A modern labdarúgásban nincs éveken keresztül együtt játszó keret, szinte évről évre (de akár szezonról szezonra) kicserélődik a játékosok egy része. Mennyire nehezíti meg ez a feladatod?
- Mondhatnám, hogy jelentősen, de az az igazság, hogy a labdarúgásban dolgozók annyira hozzászoktak már ehhez - sokan mondják, hogy csak félig csomagolják ki a bőröndjüket, mert ki tudja, mit hoz a jövő -, hogy nem okoz nehézséget. Sokkal nagyobb feladatot ró ez a dinamikus változás a sportszakmára, megtanítani a DVTK-ra jellemző játékrendszert az újaknak. A mentális felkészítésben ezzel kapcsolatban két kihívás van, az egyik a csoport mérete, aki dolgozik csoportokkal az tudja, hogy 15 fő felett már nem az a dinamika zajlik, mint az alatt, itt pedig a meccskeretben is 18 játékos van, de a teljes csapat 25 feletti létszámmal működik, ami valódi szakmai kihívás. Ezért sokszor dolgozom csapategységekkel, védelem-középpálya-csatársor, aminek sok előnye is van. A másik kihívás, hogy amit egy félszezonban elértem a csapattal, az átigazolások miatt nem tudom teljesen tovább vinni, amit a régiek már tudnak, az újaknak újra kell tanulni, ami az újaknak még aha-élmény, a régieknek talán már unalmas.

- Mióta dolgozol a DVTK sikeréért?
- 2016 őszén kerültem először közeli kapcsolatba a DVTK-val. Október elején a simai edzőtáborban dolgoztunk együtt a srácokkal, akik jól reagáltak a „beavatkozásra”, a következő bajnokin, a Videoton ellen 2-0-ra győztek.

Utána hosszabb-rövidebb időszakok következtek, általában a kiesés elől menekülés nehezebb időszakaiban számított a klub a segítségemre, de mostanra folyamatos jelleggel segítem a DVTK kiemelt sportolóit és csapatait. Az én munkám egy kis puzzle darab a nagy egészben, ez egy igazi csapatmunka, amihez mindenki hozzáteszi a magáét. De mindent egybe véve a legnagyobb érdem a játékosoké, hiszen ők azok, akik játszanak, és begyűjtik a pontokat.

Most azt látom, hogy sok szempontból ígéretes időszak kezdődött a klub életében, több fejlesztésnek és változtatásnak elkezdett beérni a gyümölcse, ezért nagyon bizakodó vagyok. Valami olyat lehet itt létrehozni a sportban, ami egyedülálló Magyarországon, és örülök, hogy az én puzzle darabommal ennek a részese lehetek.

- Hogyan került egyáltalán képbe a DVTK?
- Húsz éve foglalkozom elsősorban nagyvállalati környezetben, a versenyszférában szervezetfejlesztéssel, coachinggal, készségfejlesztéssel. Az utóbbi időben már tanácsadóként elsősorban felsővezetőkkel dolgoztam.

Egyébként a DVTK vezetősége keresett meg, és a beszélgetések során kiderült, hogy a sport területén is felhasználható az az eszköztár, amit addigi munkám során alkalmaztam. Az más kérdés, hogy amikor egyedi problémára egyedi megoldást kell találni, akkor derül ki, ki az igazán mestere a szakmájának.

Multi környezetben van idő, akár több napra is el lehet vonulni a világtól. Egy focicsapat esetében viszont maximum 60 percre kell leszorítani a foglalkozások hosszát, de a 15-20 perc a tipikus, amire egy vállalati tréner azt mondaná, hogy lehetetlen. Bár kezdetben nagy kihívást jelentett, de a módszerek átalakításával megoldottuk. Itt minden sokkal gyorsabban történik, és mindenre sokkal gyorsabban kell reagálni.

A csapatsportoknál, de különösen a focinál komplexebb rendszert multicégeknél sem láttam. Annyira sok mindentől függ a siker, hogy már a sikerek elmaradásának okát sem egyszerű megtalálni. Az egyik héten működik valami, a másik héten már nem használ ugyanaz. Nincsenek tankönyvben leírt, ezerszer kipróbált módszerek, előfordul, hogy nem jók a megérzések, még ha a legjobb tudásom szerint dolgozom is. Nincsenek kész válaszok, azokat újra és újra meg kell találni. Akinek mindenre kész válasza van, számomra nem profi szakember. Itt képesnek kell lenni kérdéseket feltenni, és újra és újra megújulni. Egy lábfájásra az orvos az egyetemen tanultak, valamint a praxisában tapasztaltak szerinti választ adja, és az működni is fog, hiszen a lábak többé-kevésbé egyformák. Ezzel szemben a mentális felkészítésben mindig intuitív, egyéni megoldást kell találni, hiszen nincs két egyforma lelkületű ember. Ezért a sportolók mentális felkészítése számomra művészet.

- A magyar labdarúgás - talán leginkább a hátteret illetően - lemaradásban van az élmezőnyhöz lépest. Hol állunk a mentális felkészítés terén?
- Nádasi-Csáki Dorottya sportpszichológus kollégámmal folyamatosan monitorozzuk a piacot. Külföldi és hazai konferenciákon figyeljük a nemzetközi trendeket. Az a tapasztalatunk, hogy ezen a területen mindenki az útkeresés fázisában jár, ugyanarra a kérdésre saját válaszokat keres, szinte nincs is két klub, amelyik ugyanazt tartaná célravezetőnek. Létezik egy keretrendszer, ismerünk általános módszereket, amikkel mindenki egyetért, de mindenhol a klubra, és az edzői stáb elvárásaira szabott egyéni megoldásokat kell megtalálni. Az én dolgom, hogy a mindenkori vezetőedző munkáját támogassam a lehető leghatékonyabban.

Csapatot vezetni ugyanis többféleképpen lehet. A klasszikus felosztásban a laissez-faire stílusú vezetőedző nagy szabadságot ad a játékosoknak, nem ad nagyon részletes iránymutatást, és az így felszabaduló energiákat használja motivációként. Az autoriter vezető ezzel szemben minden részletet megszab, ostorral motivál, rövid pórázon tartja a játékosokat, ami rövid távon úgyszintén működőképes modell lehet. A sportoló egyéniségét az ilyen stílusú vezető teljesen háttérbe szorítja, ugyanakkor a felelősséget is leveszi a válláról. A demokratikus stílusú vezető pedig minden szükséges támogatást megad, azonban a munka javát nekik kell elvégezni a kapott iránymutatás alapján. Itt Diósgyőrben is már mindhárom edzői stílussal találkoztam. A lényeg, hogy a játékosokat kell képessé tenni a teljesítményre.

De azt szoktam mondani, hogy nekem elsősorban nem a sportot, hanem a sportolókat kell szeretnem. Nagyon nagy nyomás alatt, hétről hétre a legjobbat kell kihozzák magukból, senkit sem érdekel, hogy egyébként mi történik az életükben, és mivel profik, nekik az a 90 perc, vagy három harmad, vagy négy negyed áll rendelkezésre, ott kell mindent megmutatni magukból. Én, aki nem a sport világából jövök sokszor meglepődöm azon, hogy milyen furcsa kép alakult ki a játékosokról a köztudatban. Például a focisták el vannak kényeztetve, de mégsem szántják fel a pályát, csillogó életet élnek ennyire fiatalon. A DVTK-ban nem ismerek ilyen játékosokat. Én azt látom, hogy alázattal dolgoznak a sikerért, egy-egy kudarc után százszor is visszanézik videón a saját hibájukat, őrlik magukat, és javítani próbálnak rajta. Legtöbben az elvárt edzésmunkán kívül extra munkát is beletesznek, erőn felül teljesítenek. Gondoljunk csak bele, egy kamaszkorán épp túlnőtt fiatal felnőttnek amúgy is nehéz dolga van, egy játékosnak ehhez képest hatványozottan nehéz. Folyamatosan, hétről hétre megfelelni az elvárásoknak, versenyezni a többiekkel, akár a családtól távol nem könnyű feladat.

Az én dolgom, hogy ne azt a képet tükrözzem vissza nekik, amit kívülről mások látnak, én ne az elvárásokon keresztül közelítsek feléjük. Számomra ők nem a sportszakma gyakorlói, hanem elsősorban emberek.

- Tavalyelőtt októberben csatlakoztál a stábhoz, most viszont a bajnokság kezdetétől a kerettel dolgozol. Mi lehet ennek köszönhetően a legfőbb különbség?
- Az idei bajnokságban a bennmaradás helyett a középmezőny a cél, ehhez fejben is fel kell nőni, új motivációt kell találni, a csapat önmagáról alkotott képének, azaz az identitásának is meg kell változnia.

Ezen felül az előző bajnokságban az idő rövidsége miatt az első csapat került a fókuszba. Most viszont lehetőség nyílik felépítenünk egy teljes rendszert a teljesítmény mentális részének növelésére. Előkészítési fázisban áll a “Mentális erőnléti/teljesítmény csoport” munkanéven futó csapat felállítása, a DVTK Labdarúgó Akadémia növendékeivel és edzőivel már most is foglalkozunk, illetve már előtte, a kiválasztás folyamatában is részt veszünk. Külön programot tervezünk a legtehetségesebbeknek, akik már ott állnak az első csapatok öltözőinek küszöbén.

A terv az, hogy a mentális felkészítést kiterjesszük az utánpótlás játékosokra és edzőikre, majd fokozatosan a többi sportágra is. Jelenleg is dolgozunk már a DVTK kiemelt sportolóival egyéni szinten, középhosszú távon pedig a DVTK más csapatsportágaiban is szeretnénk felhasználni az itt szerzett tapasztalatokat, mert sok lehetőséget látunk ezen a területen is a fejlődésre.

Névjegy

Név: Poós Miklós
Pozíció: mentális erőnléti csoportvezető, sport mentáltréner
Tréneri szakmai tapasztalat: 20 év

Tanulmányok

Unitive Coach (2009, London)
Mentálhgiénés szakember (2005, SOTE)
Pszichodráma asszisztens (2008 MPE)
MBA (1999, Corvinus Egyetem Vezetőképző Intézet)
Közgazdász (1996, Nemzetközi Üzleti Főiskola)