Lőrincz Viktor: Jó volt látni a diósgyőri birkózó palántákat

- Hogyan emlékszel vissza a kezdeti birkózó éveidre, majd a fővárosban töltött időszakra?

- Nálam hétévesen kezdődött el a birkózás és én mindent szerettem volna, csak a birkózó teremben nem lenni, de érdekes módon Tomi miatt a szüleim egyfolytában elküldtek edzésre. A másik pedig, hogy a nevelőedzőm 400 méterre lakott tőlünk és ennek az volt a hátulütője, hogy elsőnek mindig kiment a játszótérre megnézte, hogy ott vagyok-e. Természetesen ott voltam, úgyhogy bedobott a kocsijába es úgy mentünk edzésre. Amikor komolyabbra fordult a dolog akkor felkerültünk a sportiskolába. Tomival ellentétben nekem nagyon jó hangulatban telt az az időszak. Nagyon fontos volt, hogy egy olyan jó társaságba kerültem be, ami miatt szerettem Pestre és edzésre járni. Nyilván voltak mélypontok, hiszen Pestnek van egy beszippantó jellege, és előbb utóbb rád jön, hogy mindenhova menni akarsz csak edzésre nem. Ez nálam is előjött fiatalon, kicsit meginogtam, de a megfelelő időben, a megfelelő emberek álltak mellettem, és abban az életszakaszomba mindig a helyes út felé tereltek.

- Volt, hogy ez az ember Tomi volt?

- Természetesen, Tomi is kellett hozzá. Ott volt nekem egy olyan példakép, ami másnak nem volt. Láttam azt testközelből, hogy elindul Ceglédről és eljut már nagyon fiatalon a felnőtt Eb címig. Láthattam, hogy ez az út járható, és akkor én is elhittem, hogyha neki sikerült, nekem is sikerülhet.

- Erre gondoltál Rió után is?

- Rio után azért voltak nehézségek, igazából Tomival kapcsolatban is. Mikor én lejöttem a szőnyegről ott nyilván volt egy olyan dolog velem, amit nehezen hevertem ki, és mondhatjuk azt, hogy sohasem fogom. Viszont, ha akkor ott sikerül az érem, lehet, hogy Tokió máshogy alakul, de ezt már nem tudjuk meg. Rió után egyből éreztem, hogy menni kell tovább és Tokióban meg fogom mutatni, hogy képes, vagyok elérni az érmet, és több van bennem, mint egy ötödik hely. Viszont az volt a nehézség benne, hogy Tomit is magammal rángassam. Ő kiengedett és azt mondta, hogy innen nincs tovább és abba fogja hagyni. Ez volt a nehezebb része, hogy nála is meglegyen a motiváció, de nem kellett sokáig győzködni. Szépen jöttek is az eredmények és már ott tartottunk, hogy rá fogunk kanyarodni az olimpiára, meglett a kvótánk, de utána jött a pandémia és az egyebek.

- Hogyan élted meg a kényszerhalasztását az olimpiának?

- Nagyon nehezen, ugyanis 2019-ben mindketten megszereztük a kvótánkat és én úgy kanyarodtam rá a 2020-as évre, hogy a felnőtt Európa-bajnokságon második lettem. Nagyon jó formában éreztem magam fizikálisan és mentálisan, míg Tomi is toppon volt. Sajnáltam azt az időszakot, hogy benne voltam egy olyan lendületbe, amit közel sem biztos, hogy egy év múlva elő tudok hozni. Ebben az időben kicsit el is szomorodtunk, hiszen nem tartozunk már a fiatal versenyzők közé. Egymással edzettünk és nem álltunk le a melóval, mert tudtuk, hogy a végelszámolásnál ez nagyon fontos lehet. Nagyon örülök, hogy harmincon túl is tudtuk hozni azt a formát, amivel mindketten dobogóra állhattunk.

- Mennyire élted meg elégtételként ezt az ezüstöt?

- Nagyon. Magyarország egy olimpiai arany centrikus ország, igazából én is ebben nőttem fel és így mentem fel a szőnyegre, hogy olimpiai bajnok akarok lenni. Erősen hangzik ez a mondat, de abszolút rám illik és tudok örülni neki, hogy ez nem egy elveszített arany, hanem egy megnyert ezüst. Amilyen úton végigmentem a Rioi kudarc, az utolsó éves térdoperációm és a covid fertőzésem után nem sokan gondolták, hogy olimpiai ezüstérmes lehetek. Ezeknek a fényében nagy sikernek élem meg az ezüstérmet. Olyan jó, hogyha hazamegyek, ránézek az érmemre és belegondolok, hogy megvan, megtudtam csinálni.

- Korábban említetted, hogy nem tudod, mit hoz a jövő, hogyan tovább 2022-ben?

- Az az igazság, hogy kértem egy nagyobb pihenőt, ami még mindig tart. Van egy kis edzegetés, de nem az a nagy lendület. Kellett egy nagyobb szünet ezek fényében, hogy ez nem egy négy-, hanem egy ötéves ciklus volt. Teljes mértékben kimerített mentálisan és fizikálisan is. Nem akarok belefogni egy új felkészülésbe, amíg nem érzem azt, hogy újra feltöltődtem és harapni akarok. Annak nem lenne sok értelme, és én is eljutottam egy olyan szintre, hogy félgőzzel már nem akarok csinálni semmit.

- Térjünk át egy kicsit a diósgyőri ankétra, hogy érezted magad a sok fiatal birkózó között?

- Nagyon jól éreztük magunkat és köszönjük a meghívást. Amikor beléptünk a terembe jó volt látni a fiatal birkózó palántákat. Átérzem az ő helyzetüket, hogy amikor én találkoztam egy nagy bajnokkal számomra milyen nagy hatással volt, ha beszélhettem velük egy pár szót vagy, ha kaphattam egy aláírást. Pont említhetném, hogy amikor Attilával (Repka Attila - a szerk.) leálltunk beszélgetni fiatal koromban, milyen megtisztelésként éltem meg, hogy szóba állhattam egy olimpiai bajnokkal. Számomra meghatározó volt, és ebből jött az, hogy én is nagy bajnok akarok lenni. Tudom, hogy nekem mennyit számított és azt, hogy nekik mennyit fog ez számítani, milyen lökést tud adni mind a gyereknek, mind a szülőknek. A gyerek nem tud olimpiai bajnok lenni szülői támogatás, családi háttér nélkül, kell, hogy ott legyenek mellette és ezért nagyon fontos egy ilyen összejövetel. Ők is láthatják azt, hogy valóban járható ez az út és kézzel fogható. Mi sem a Holdról jöttünk, Ceglédről származunk, vidéki városból, és mégis megtudtuk csinálni, ezt próbáljuk átadni nekik.

- Végezetül milyen tanácsot adnál a diósgyőri birkózó palántáknak?

- Úgy gondolom, hogy a mi sportágunkban nincsenek csodák. Rengeteget kell dolgozni, rettentő szorgalmasan, és ami számomra a legeslegfontosabb alázatosnak kell lenni. Nem is akarok ennél többet mondani elég, ha ezt a hármat betartják, mert az azt jelenti, hogy jó úton fognak elindulni és akár nagy bajnokok is válhatnak belőlük. Itt nagyon sok feltétel adott ehhez, mind a szakemberek, mind a létesítmény, hogy azok is legyenek. Sok sikert kívánok ehhez, ugyanis ők a jövő, és ők fogják biztosítani a jövő eredményeit a magyaroknak az olimpiákon, úgyhogy én bízok bennük, hogy ez egy fényes új generáció lesz.