- Minden pályafutás véget ér egyszer, de miért most jött el a búcsú ideje?
- Én sem leszek már fiatalabb, és ugyan 34 évesen még sokan a csapatuk húzóemberei, de a legutóbbi sérülésemet követően az utóbbi másfél évben már alig játszottam. Sokat szenvedtem a térdemmel, és miután megműtöttek, már inkább az öltözőben tudtam a csapat hasznára lenni, és ott igyekeztem is minden tőlem telhetőt megtenni. Ha pedig pályára léptem, akkor kizártam minden fájdalmat, és csak a győzelemre koncentráltam.
És hogy miért most? Jelként tekintettem a szerződésem kifutására egy olyan klubnál, ahol hat évet töltöttem el, minden egyes nap örömmel jöttem edzeni, és mindig vártam a meccseket. Nagyszerű embereket ismertem meg a csapattársaimban, a stábtagok között és a klubházban is. Ez idő alatt Miskolc a második otthonommá vált. Most azonban lejárt a szerződésem, és nem szerettem volna máshová igazolni. Még képlékeny a jövő, de az biztos, hogy profi szinten abbahagyom, és jelenleg azt sem tervezem, hogy levezetésként az amatőrök között játsszak. A konditerembe persze lejárok majd heti néhány alkalommal, annyira az életem részévé vált mozgás, de ez elég lesz, inkább a családommal töltök több időt.

- Milyen volt Diósgyőrben focizni?
- Rendkívül hálás vagyok a DVTK-nak az elmúlt hat évért, amit Miskolcon töltöttem. Nem csak idősebb, hanem tapasztaltabb, és talán jobb ember is lettem. Sokat tanultam az életről, önmagamról, és megtanultam kezelni a nyomást. Mert sokféleképpen lehetne jellemezni életem ezen szakaszát - ami a leghosszabb a profi évek alatt -, de a legjobb szó az az izgalmas. Emlékeim szerint egyetlen olyan mérkőzést nem játszottunk, amikor csak azért léptünk volna pályára, hogy játsszunk egy jót, mindig tétje volt a mérkőzésnek, valamilyen cél eléréséhez kellett a pont. A DVTK egy nagy klub ennek megfelelő szurkolótáborral és elvárásokkal. Állandó nyomás alatt játszottunk, meg kellett tanulni kezelni ezt is. Nem volt egyszerű, de bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk rá.

- Ha 2013-ban azt mondta volna valaki a Kecskemétre érkező Dejan Karannak, hogy közel tíz év múlva magyar állampolgárként és egy magyar csapat meghatározó játékosaként innen vonul vissza, akkor elhitted volna?
- Dehogy! Az élet mindig tartogat meglepetéseket, de ha azt kérdezed, hogy fiatal labdarúgóként most hogyan döntenék, akkor azt mondom, mindent ugyanígy tennék. Egyedül néhány sérülést hagynék ki, mert anélkül talán jobb, de biztosan hosszabb lett volna a pályafutásom.Összességében nagyszerű élményeket gyűjtöttem.

- 2013 után most 2016-ba ugorjunk vissza! Emlékszel még, hogyan lettél a DVTK játékosa?
- Amikor Magyarországra igazoltam, a KTE csapatában néhányszor egészen jól játszottam a DVTK ellen. Szerettem ezeket a meccseket különösen Diósgyőrben, mert itt mindig jó hangulat fogadott, ami külön motivált, ráadásul többször nyertünk, és döntetlent is játszottunk (2015-ben győztes gólt is szerezett - a szerk.).

Ennek köszönhetően Szivics Tomiszlávval beszélgettünk is, de akkor még nem lettem diósgyőri. A két kecskeméti év után Tiranába igazoltam, majd Benczés Miklós sportigazgató hívására fogadtam el a DVTK ajánlatát, és visszatértem Magyarországra. Sokat nem gondolkodtam, pedig tudtam, hogy egy új edző egy vadonatúj csapatot épít. Sajnos nem indult jól az itteni karrierem, az első fél évben gerincbántalmak miatt nem léphettem pályára, de utána kihagyhatatlanná váltam, majd csapatkapitánnyá is választottak, ami hatalmas megtiszteltetést jelentett számomra. Egy rendkívül mozgalmas időszakban érkeztem, szinte teljesen megújult az egész klub, új edzőközpont és stadion épült, ha visszagondolok az első napra, rá sem lehet ismerni a környékre.

- Mennyit változtál az elmúlt évek alatt?
- Fiatalon sokkal vehemensebben játszottam, rengeteg energiát égettem el fölöslegesen. Emlékszem, mennyire agresszív módon küzdöttem, állandóan ütköztem, méterekről csúsztam be, és soha egy pillanatig nem gondolkodtam azon, milyen sérülést kockáztatok, ha belevetem magam egy párharcba. Nem kíméltem magam, és sajnos néhányszor sérülést is okoztam, de soha nem szándékosan. Még egyszer elnézést kérek Michael Rabušictól és Eppel Mártontól is!
Később, különösen a sérüléseimet követően megfontoltabbá váltam, egyre többet használtam gondolkodásra a fejem, de végig szenvedéllyel játszottam, és kiadtam magamból a maximumot.

- Pályafutásod nyitott könyv a szurkolók előtt, ezért a tények helyett véleményedre vagyunk kíváncsiak. Melyik volt a legjobb idényed Diósgyőrben?
- Nem tudok egy évet mondani, a 2017-2018-2019-es időszakban végig jól teljesítettem. Ekkoriban teljesen egészségesen álltam a csapat rendelkezésére, kiváló erőnléttel sorra végigjátszottam a meccseket. Ráadásul évről évre meghosszabbítottuk az élvonalbeli tagságunkat, ami a minimális elvárás volt velünk szemben.

- Nehezítsünk egy kicsit a kérdéseken, melyik a legemlékezetesebb mérkőzés, amire életed végéig emlékezni fogsz?
- Számomra mindegyik meccs emlékezetes, ahol az érzelmek játszották a főszerepet. Ezek közül egyértelműen a 2018/2019-es idény utolsó fordulójában lejátszott DVTK - Újpest meccset választom. A bennmaradás bebiztosításához létkérdés volt számunkra a győzelem, magunk mögött éreztük az egész város támogatását, és végül 3-0-ra győztünk Tajti Mátyás, Korbély Kristóf és Florent Hasani góljával. Nagyszerű hangulat uralkodott a teljesen megtelt stadionban, én pedig végigjátszottam a találkozót, és a végén közösen ünnepeltünk a szurkolókkal.

Nem sokkal marad el mögötte az egy évvel korábbi záróforduló, ahol a Videotont győztük le 2-1-re. Ugyan nem léptem pályára, de Makrai Gábor gólja és a lefújás utáni izgalmak feledhetetlenek.

- Középső védőként öt gólt szereztél a DVTK játékosaként, melyik a kedvenced?
- Nekem elsősorban a saját védekezésünk stabilitását kellett megteremteni, minden bizonnyal többször tisztáztam a saját gólvonalunkon, mint ahányszor helyzetbe kerültem a másik kapu előtt. Ezért mindegyik gólom a szívemhez nőtt. Ha mégis egyet kell választani, akkor ugyanebben azt idényben szereztem Székesfehérvárott 2019 februárjában. Egy erős csapat ellen, idegenben, hátrányból fordítva nyertünk ezzel a góllal, azt hiszem nem kell jobban magyarázni.

- Melyik edzővel dolgoztál a legszívesebben?
- Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Mindannyian különböző személyiségek, és a labdarúgást is különböző módon látják. Egyik a taktikára helyezte a hangsúlyt, a másik a technikai tudást fejlesztette, a harmadik a gyors játékot erőltette, a negyedik nagyon jól motivált, az ötödik kiváló csapatszellemet alakított ki. Mindenkivel szívesen dolgoztam együtt, mert mert mindenkiben megvolt az a tudás és képesség, ami miatt felkérték a DVTK edzőjének. Azt is hozzáteszem, hogy mindenkivel értünk el részsikereket, mégha a végén jellemzően a sikertelenség miatt kellett is távozniuk.

(Kérésünkre Dejan Karan összeállított három csapatot. Elsőként azt kértük, válasszon maga mellé 10 diósgyőri játékost, majd azokból a játékosokból állítson össze egy csapatot, akikkel máshol játszott együtt, végezetül rakja össze a legerősebb csapatot, azokból a labdarúgókból, akik ellen pályára lépett.)

- Azért voltak kemény időszakok is.
- Ahogy mondtam, a hat év alatt szinte végig nyomás alatt játszottam. Nem fizikailag fárasztottak el a meccsek, persze jólesett másnap a pihenés, hanem fejben. Végig koncentrálni kellett a feladatra, mert egyetlen hiba akár a kiesést jelenthette volna éveken keresztül.
A legnagyobb kudarcként a kiesést éltem meg. Nehéz megfogalmazni, egyrészt mérges voltam, másrészt szomorú, de leginkább nagy szégyent éreztem. Ennek következménye, hogy hogy idén a feljutásért játszottunk, sajnos nem értünk célt. Sokáig úgy tűnt, sikeresek leszünk, amikor egyszer csak elromlott valami, és ebből a negatív spirálból az edzőváltás sem tudott kirángatni minket.
És persze a sérüléseket is szívesen elkerültem volna. Labdarúgó vagyok, illetve de furcsa múlt időben kimondani: labdarúgó voltam, akinek az edzések, a meccsek jelentettek mindent. Minden kihagyás megviselt, a visszatérés, a formába lendülés pedig olyan energiákat emésztett fel, amit szívesen fordítottam volna inkább a csapat hasznára.

- Akkor lesz most mit kipihenni!
- Az biztos! Profi labdarúgóként szinte minden hétvégém foglalt volt az elmúlt években, ezért elsősorban a családommal szeretnék minél több időt tölteni. A kislányom októberben születik, már azt is eldöntöttük, hogy a fiamhoz, Konstantinhoz hasonlóan Újvidéken.
Szeretnék a fociban maradni, de a konkrétumok még csak körvonalazódnak. Az biztos, először sokat kell tanulni, edzői licencek és scout képzés szerepel a terveimben. Amennyiben a DVTK igényt tart rám az új területen, akkor szívesen visszatérek Diósgyőrbe, de most hazaköltözök Újvidékre. Imádom ezt a klubot, a pályán mindent megtettem a sikerekért, talán a pályán kívül is tudok majd segíteni, de tisztában vagyok azzal, hogy sokat kell még addig tanulni.