Bém Gábor (Fotó: Kocsis Norbert)

- Mutasd be magad légyszíves azoknak a fiatal Diósgyőr-szurkolóknak, akik nem ismernek!
- Miskolci vagyok, a pályafutásom Hejőcsabán kezdődött, ezután még mindig utánpótlás korú játékosként az MVSC következett. Majd Gyöngyösön játszottam egészen addig, míg meg nem kaptam a katonai behívómat. Akkor még másfél évet kellett lehúzni, nekem szerencsém volt, mert az NB III.-as Honvéd Papp József SE-ben, focival tölthettem el ezt az időszakot. Abból a szempontból viszont kemény volt, hogy a vezetők megmondták, vagy nyerünk, és hazamehetünk, vagy kikapunk és akkor a laktanyában töltjük a teljes hétvégét. Mikor leszereltem, az Ózdi Kohászba kerültem, ahol az egycsoportos NB II.-ben játszottam. Innen vezetett az utam 24 évesen 1988-ban Diósgyőrbe, ahol különböző pozicióban tizenkét évet töltöttem el 2000-ig. Játékosként emlékezetes volt a feljutás 1991-ben, majd az azt követő két bajnokság az NB I.-ben. 1994-ben hagytam abba a labdarúgást, és utána egyből technikai vezető lettem, ami átvezetett a sportból a polgári életbe. Eközben három vezetőedző mellett (Verebes József, Huszák Géza, Leskó Zoltán) láttam el pályaedzői feladatokat. 2000-ben megszűnt a profi labdarúgás Diósgyőrben, én is eltávolodtam a focitól, egyedül az öregfiúk csapatban léptem pályára alkalmanként.

- Nem is akartál visszatérni a fociba korábban?
- Voltak megkereséseim alsóbb osztályból, ami nem számított volna, hiszen számomra nem az a lényeg, hogy milyen osztály, hanem az, hogy mik a célok. Az én fantáziámat a konkrét feladat mozgatja meg, mint például a mostani, hogy a DVTK U19-es csapatával fel kell jutni az első osztályba.

- Manapság kardinális kérdés egy edzőnél a papír, neked milyen végzettséged van?
- Még bőven a játékospályafutásom befejezése előtt 1990-ben elvégeztem egy segédedzői tanfolyamot, majd miután befejeztem a focit az első magyarországi UEFA A-licences képzés keretében kaptam meg a diplomám. Ezután 1998 és 2001 közt magam is részt vettem az edzőképzésben, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a jelenlegi kazincbarcikai edző Szabó János mellett én voltam a másik instruktor. Irányításunk alatt végezte el az UEFA B-licences képzést többek közt Benczés Miklós, Vitelki Zoltán és Veréb György is. 2001-ben kiköltöztem az Egyesült Államokba, ahol a civil munkám mellett csak éppen bele tudtam kóstolni az ottani utánpótlás-képzésbe. Hazatértem, majd újra külföldön, Angliában dolgoztam és ott ért Borbély Péter felkérése, hogy legyek az U19-es csapat vezetőedzője. Elvállaltam, és hétfőn álltam munkába.

- Miért vállaltad el?
- Ahogy említettem, vonzott a konkrét feladat és a Szentes Lázár nevével fémjelzett szakmai vezetés. Az ő személye garancia, hogy nyugodtan elvállalhatom ezt a munkát, mert megkapom a szakmai iránymutatást. Az elmúlt tíz évben nemcsak Diósgyőrben, hanem az egész magyar fociban nagyon sok olyan ember megfordult, akinek semmi köze nem volt a labdarúgáshoz, mégis bele akart szólni a szakmai munkába. Én sem megyek be a kórházba sebésznek azon az alapon, hogy már láttam háromszor műtőt belülről.

- Ezek szerint nincs utánpótlás-edzői gyakorlatod, csak felnőttcsapatnál dolgoztál, nem jelent ez kockázatot?
- Nem, mert az U19-es csapatban játszókat felnőttnek tekintem, az edzések tematikája, az edzésmódszerek ugyanazok, mint a felnőtteknél. Igazság szerint én már a U18 és az U17-es csapat tagjait is felnőttnek tekintem, hiszen emlékszem rá, én 16 és fél évesen léptem először pályára az MVSC első csapatában.

- Említetted, hogy a feljutás a célod, miért fontos ez?
- Ha a másodosztályban sok esetben nagy gólkülönbséggel nyer egy csapat, az nem szolgálja a fiatalok fejlődését. Például egy 6-0-ra, 8-0-ra megnyert mérkőzésen a védőknek, kapusnak szinte nincs is feladata és akkor hogyan neveljünk így NB I.-es játékost?

- Hogyan látod néhány nap után, mekkora realitása van a feljutásnak?
- Még csak most rázódom én is bele a feladatba, ismerkedem a játékosokkal, amit az is bonyolít, hogy az NB III.-as keret és az U19-es csapat együtt edz. Az első benyomások nem rosszak, de az biztos, hogy kell még a srácokon csiszolni és sok munkát kell beletenni ahhoz, hogy felkerüljünk. Persze szükségünk lesz egy kis szerencsére is, de én ebben soha nem bíztam, mindig azt mondtam: csak annak van szerencséje, aki tesz is érte. Szombaton lesz az első bajnoki, amikor én ülök a kispadon. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem Borbély Péternek az eddig lejátszott két mérkőzésen nyújtott segítségét: irányításával kétszer győzött a csapat, méghozzá két nehéz ellenfél, a Kazincbarcika és a Mezőkövesd ellen.

- Mikor leszel elégedettebb, ha azt látod egy év múlva, hogy a csapatod az első osztályban szerepel, vagy ha azt, hogy az egyik játékosod az első csapatban fut ki a pályára?
- Igazából mind a kettő jólesne. Azonban fontosabbak tartom jelen pillanatban a feljutást, mert akkor könnyebb lenne az első csapatnak játékost nevelni. A kiemelt bajnokság nagyon erős, ott tudnak igazából fejlődni a játékosok. Ez nem azt jelenti, hogy a másodosztályú U19-es bajnokságból nem lehet valaki NB I.-es játékos, a kapu mindenki előtt nyitva áll, de rengeteg alázat és szorgalom kell hozzá. A tehetség nagyon sok fiatalban megvan, de a szemléletükön egy kicsit alakítani kell. Tudnék olyan játékost mondani saját korosztályomból, aki nem tartozott a kifejezetten tehetségesek közé, mégis több mint hetvenszeres válogatott lett hatalmas szorgalmának köszönhetően.

- Tíz évet voltál távol Diósgyőrtől, mekkora a változás az akkori viszonyokhoz képest?
- Azért annyira nem voltam távol, amikor itthon éltem szurkolóként kijártam a mérkőzésekre, a tavalyi szezonból például majdnem mindegyik hazai találkozót láttam. Szembetűnő a stadion felújítása, ami nagyon pozitív, az öltözőket össze sem lehet hasonlítani azzal az időszakkal, amikor én használtam. Ami még mindig nagy probléma, hogy kevés ennyi gyereknek és ennyi csapatnak a két edzőpálya, de ahogy hallom ezügyben éppen most lesz fejlődés. A felszerelésről ne is beszéljünk, most az utánpótlás-csapatok jobban el vannak látva, mint egykor mi felnőttek.