- A 2000-es évek elején hat éven keresztül viselted a DKSK 10-es számú mezét. Hogy emlékszel vissza a nálunk töltött évekre?

- Nagyon jó érzésekkel emlékszek vissza, soha nem fogom elfelejteni. Előtte csak itthon, Aradon játszottam. Azért is maradtam olyan sokáig Miskolcon, mert nagyon jól éreztem magam. Az első pillanattól az utolsóig csak pozitív emlékeim vannak. 2004-ben Miskolc Város Napján az „Év sportolója” kitüntetésben részesültem, ez nagyon nagy boldogság volt számomra. Tudom, hogy ez idegenlégiósként nem gyakori. Az embereket és a szurkolókat is megszerettem, nem csak a várost. A volt csapattársaimmal is igyekszem tartani a kapcsolatot. Mindenki tudja, hogy például Bukovszki Mónikára testvéremként tekintek a mai napig. Csávás Andreával is sokat beszélek, Brankica Hadžović pedig most itt játszik Aradon, vele is nagyon jó a kapcsolatom.

- Bár nyerni nem sikerült egyik sorozatban sem, a szurkolók mégis imádták a bő tíz évvel ez előtti csapatot is. Mi hiányzott a sikerhez?

- Előtte én két bajnokságot nyertem, és utána is még négyet az Arad színeiben. Ebből a szempontból más volt, hiszen a Diósgyőrrel akkor sajnos nem sikerült egyik sorozatban sem aranyérmet szerezni, de ennek ellenére jó csapatunk volt. Talán erősebb volt a bajnokság akkor, hiába volt remek csapatunk, jók voltak az akkori ellenfeleink is.

- Muszáj megkérdeznem, mi történt Adanában? Története legszebb eredményét érhette volna el a DKSK, hatalmas előnnyel utaztunk Törökországba, de sajnos még nagyobb különbséggel kikaptunk, így nem jutottunk a legjobb nyolc közé a Ronchetti-kupában.

- Lehet, hogy sokan rosszat gondolnak, de a sportban előfordul, hogy nagyon rossz napot fogsz ki ugyanakkor, amikor a másik csapat nagyon jó formát mutat. Ezért szép a sport, hiszen nem mindig az esélyesebb csapat nyer.

- Mennyire követed a diósgyőri kosárlabda mindennapjait figyelemmel?

- Mindig tudom, hogy milyen eredményeket érnek el. Követem a csapat szereplését. Ha egyszer kosaras voltál valahol, akkor mindig érdekelni fog, hogy a régi csapatod hogyan teljesít. 

- Egy éve, 41 évesen vonultál vissza. Viszonylag ritka, hogy egy kosárlabdázó ennyi idősen is a parketten legyen. Miért döntöttél a visszavonulás mellett?

- Nagyon jól éreztem magam még 40 évesen is a pályán, de a térdemmel már akadtak problémák. Korábban meniszkusz műtétem volt és az utolsó öt-hat évben minden bajnokság előtt beinjekciózták a térdem. Ha nem fájt volna, akkor két évig még biztosan szerepeltem volna a bajnokságban, mert nagyon szeretem a kosárlabdát.

- 270 alkalommal játszottál a román válogatottban, hétszer nyertél román bajnokságot, valamint háromszor felértél a csúcsra a közép-európai sorozatban is. Elégedett vagy a pályafutásoddal?

- Van egy mondásom, mely szerint a jó pap is holtig tanul. Így vagyok a kosárlabdával. Sok mindent megnyertem, de egy-két dolog, például az Euroliga hiányzik. Összességében azonban elégedett vagyok, nem sajnálok semmit.

- Nem szakadtál el a sportágtól, hiszen sportvezetőként továbbra is az aradi csapatot szolgálod. Mi a pontos feladatod?

- Most elsősorban a második csapat edzője vagyok Aradon. Nagyon jó, hogy a csapat körül dolgozom továbbra is. A visszavonulásom utáni első két és fél hónap nagyon nehéz volt számomra. Az ember a visszavonulásra sosem lehet eléggé felkészülve. Ezt mindenki máshogy éli meg. Van, akinek egy hónapig, van, akinek hat hónapig nehéz. Nekem két és fél hónapomba került. Most már jól érzem magam és elégedett vagyok. Talán a legjobb dolog, hogy több időm van a tízéves kisfiamra is.

- Ha jól tudom, akkor a közelmúltban felkértek a román válogatott másodedzőjének is.

- Ez a megbízatás még most is tart. Jó érzés, amikor rájössz, hogy tisztelnek az emberek téged és a munkádat. Ez nagy öröm és megtiszteltetés nekem.

- A tavalyi évben alakult meg a Brosovszky Akadémia, mely Brosovszky László, az UTA Arad legendás, korábbi válogatott és aradi gólrekorder labdarúgójának a nevét viseli. Ő az édesapád. Mit érdemes tudni az akadémiáról?

- Az akadémia most elsősorban két sportágra fókuszál. A labdarúgásra és a kosárlabdára. Jelenleg négy kosárlabda-edző dolgozik nálunk, melyből én vagyok az egyik.

- Várható, hogy az akadémiáról valaki pár év múlva a nyomodba lép?

- Remélhetőleg igen, bár az utánpótlás-nevelést tekintve elég nehéz időket élük most Romániában. A gyerekek nem jönnek sportolni. Inkább otthon maradnak, videojátékon játszanak, ülnek a számítógép vagy a tablet előtt, esetleg a telefonjaikon lógnak. Remélem, hogy ez majd megváltozik.

- Nemrég azt nyilatkoztad, hogy édesapád fiút szeretett volna, de talán így utólag büszke lenne rád.

- Apukám mindig azt szerette volna, hogy sokra vigyem a sportban, hogy büszke lehessen rám. Már nem élhette meg a sportsikereimet, de tudtam, hogy odafentről vigyáz rám és figyel engem, ez is plusz motiváció volt számomra. mindenki életében vannak nehéz pillanatok. Nekem is sokszor elegem volt, megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de ilyenkor eszembe jutott édesapám, aki tudom, hogy büszke lett volna rám. Én is remélem, hogy büszke lehetek majd a kisfiamra, Alexre, akire egyébként már most is az vagyok. Ő is kosarazik, nyáron Baby Minibaschet verseny volt Mangaliában (egy Konstanca melletti város a tengerparton), ahol nagyon jól szerepelt. Büszke anya vagyok.

Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!