- 2004 és 2006 között 37 alkalommal védted a DVTK kapuját, valamint 2008-ban is a klub játékosa voltál, ekkor két alkalommal álltál a gólvonalon. Hogyan emlékszel vissza a Diósgyőrben töltött évekre?
- Parádés volt, hiszen 2002-ben beteg lettem, majd a betegség után fél évvel, 2003 májusában vissza tudtam térni a pályára. A REAC-nál 2004 augusztusában nem tartottak rám igényt, akkor tudtam Diósgyőrbe szerződni egy villámigazolással, Takács Tomi sérülése miatt. Hét közben gyorsan megegyeztünk, és hétvégén a Debrecen ellen már én álltam a kapuban. Amikor megkérdeznek, hogy melyik csapatban volt a legjobb védeni, akkor én mindig azt mondom, hogy két kedvencem volt. Az egyik a Diósgyőr, a másik a Debrecen. Pestiként tényleg hatalmas élmény volt ebben a két csapatban sikereket elérni.

- Három évvel ez előtt beszéltünk utoljára, amikor Rakaczki Bence gyógyíttatására felajánlottál egy mezt, akkor is szóba került a betegséged. Ha már szóba hoztad, beszéljünk kicsit erről! 2002-ben hererákot állapítottak meg nálad, sikeresen leküzdötted a betegséget és még csaknem tíz évig aktív labdarúgó voltál. 
- Egy hétfői napon mentem be a vizsgálatra, majd közölte az orvosom, hogy másnap mennem kell vérvételre. Mondtam neki, hogy de nekem hétvégén meccsem van, ekkor kis túlzással elküldött a fenébe. Az első kérdésem az volt, hogy mikor tudok visszatérni a pályára. 2002 márciusában született meg a kisfiam, megvolt a motivációm, hogy felgyógyuljak. 

- Minden edző elmondja mennyire fontos a csapatszellem. A 2005-ös DVTK sok szempontból kiemelkedik a többi csapat közül, hiszen ha jól tudom, a mai napig összejártok, ha évente egyszer is, de mindig találkoztok. Ezeknek a találkozóknak rendszerint te vagy a főszervezője. Miért volt más az a csapat, mint a többi?
- Amikor én odakerültem, abban a félévben talán még kaptunk fizetést, utána 2005 elején az akkori tulajdonos olyan három hónapig „elfelejtett” fizetni. Talán furcsa, de ez nagyon összekovácsolt bennünket, csak azért is meg akartuk mutatni, hogy tudunk egymásért küzdeni. Mindig biztattuk egymást. Volt egy-két csapat, ami egy ilyen szituációban összezuhant. Ilyenkor van, hogy három-négy ember feladja, nem jön edzésre. Itt a szurkolók is sokat segítettek. Már nem emlékszem, hogy melyik meccs előtt történt, de pénzt gyűjtöttek nekünk a bejáratnál az ultrák. 70-80 ezer forintot szedtek össze százasokban, kétszázasokban, ötszázasokban. Amikor ideadták, azt mondták, hogy menjünk el szórakozni, kapcsolódjunk ki, azt csinálunk vele, amit akarunk. Volt egy ferde esténk, amikor elköltöttünk belőle talán 10 ezer forintot. Rá pár hétre Mádon játszottunk egy jótékonysági meccset az ottani árvízkárosultak javára. Elmentünk és a maradék pénzt odaadtuk az árvízkárosultaknak. Bár nem volt pénzünk, de ahelyett, hogy húsz felé szétosztottuk volna, inkább odaadtuk. Ritka az olyan jó csapatszellem, mint ami akkor volt Diósgyőrben. Akkor a szurkolók is úgy jöttek ki, hogy „minden meccs ajándék”, jó volt a kapcsolat a drukkerek és a csapat között is, parádés volt az egész. 

- Van kedvenc diósgyőri meccsed? Van olyan pillanat, amire a legszívesebben emlékszel vissza? Csak egyet mondhatsz.
- Van ilyen. Valamelyik nap találtam meg a YouTube-on, amikor Horváth Feri fejesgóljával megvertük a Honvédot. Most, amikor beszélek róla, most is libabőrös lesz a hátam. Amikor befejelte Feri, felrobbant a stadion. 


- Érdekes, hogy te is ezt említed. Ferivel beszélgettünk a nyáron és ő is ezt a meccset emelte ki. Ha már szóba hoztad a vezetőedzőnket, muszáj megkérdeznem, jó kezekben van a társaság?
- Szerintem igen. Feri jó ember is, jó szakember is, így igen. Ő is törekszik a jó csapatszellem kialakítására. Biztos vagyok benne, hogy ő is emlékszik az akkori összejövetelekre. Kimondva- kimondatlanul, mi azért eljártunk a meccsek után szórakozni. Erre mondják, hogy aki nem tud ellazulni, az nem tud megfeszülni sem. Tudjuk, hogy amikor nincs eredmény, akkor a szurkolók megtalálnak, de ha van eredmény, akkor igaz, hogy ésszel, de azt csinálsz, amit akarsz. 

- Erre mondják a ti korosztályotokból többen, hogy a mai focisták már bulizni sem tudnak rendesen.
- Van ezzel kapcsolatban egy jó sztorim. 2008-ban egyik este Köteles Lacival Veréb Gyurinál voltunk pincelátogatáson, elengedtük magunkat, másnap reggel pedig vidámpark volt edzésen (Gyuri bácsi híres gyakorlatsora - a szerk.). 40 éves voltam, de tudott nekem 200-as pulzust produkálni Gyuri. Utána ott röhögött rajtunk. Csak nemrég mondtam meg neki, hogy én a két edzés között nem is ebédeltem, hazamentem hányni, és így mentem vissza délután edzeni. Gyurit soha nem érdekelte, hogy előző este ittunk, vagy nem ittunk, kőkeményen megdolgoztatott minket.

- Gyuri bácsinak nem kell a szomszédba menni, ha mókáról van szó. A kapusokról egyébként is általánosan elterjedt, hogy a szó jó értelmében kicsit "bolondok". Neked volt valami babonád? 
- Nagy „zizim” nem volt, én alapból flúgos voltam. Akadt olyan játékos, aki ugyanabban az alsógatyában játszott két évig, a másiknak más baromsága volt. Nekem ilyen nem volt. Mindig azt mondtam, hogy az ember vagy tud, vagy nem tud. Nem hittem a babonákban. 

- 43 évesen vonultál vissza az aktív labdarúgástól. Hogyan alakult az életed ezt követően?
- 2011-ben a Szolnokkal kiestünk, ott még védtem két vagy három meccset, majd elkerültem Dabasra. Dabason még védtem, de közben leszerződtem Egerbe kapusedzőnek. Fél évig a kettőt együtt csináltam. 2013 januárjában Vágó Attila a női utánpótlás-válogatotthoz hívott külsősként. Azóta is kapusedzőként dolgozom a szövetségnél. Az első két évet a leány U17-nél és U19-nél töltöttem. Amikor Storck úr megérkezett, az összes kapusedzőt meg szerette volna nézni, ki hogyan dolgozott. Szerencsém volt, mert az én munkám tetszett neki, és azóta is itt vagyok, 2015. július elsejétől főállásban dolgozom, jelenleg a fiú U18-as és U19-es csapattal.

- Egy hónapja immáron szövetségi edzőként jártál Diósgyőrben. Mi jutott eszedbe először, amikor bekanyarodtál az Andrássy útra?
- Ami elsőre szemet szúrt, hogy felépült egy minden igényt kielégítő edzőközpont. Amikor én ott edzettem, volt egy füves edzőpálya, ami hagyott némi kívánnivalót maga után. 2004 és 2006 között volt, hogy a salakpályán edzettünk télen. Ahhoz képest, ami most van, az tényleg parádés. Mesélték nekem, hogy épülnek hátul még műfüves és füves pályák is, illetve épül a stadion is. A mostani gyerekek, akik Diósgyőrben nevelkednek, szerintem szenzációs körülmények között nőhetnek fel. 

- Munkád során nyilván nem csak a szakmai tudást adod át a követező generációknak, hanem beszélgetsz is velük. Mi a legfontosabb tudnivaló, amit mindenképpen át szeretnél adni nekik? 
- Nagyon sok utánpótlás meccset nézek, a legnagyobb probléma, hogy nincsenek egyéniségek. Mamlaszok, szótlanok a srácok. Azt szoktam tőlük kérdezni, ha nincs megfelelő kiállásuk, ha nem tudnak kiállni magukért, akkor hogy fognak egy csapatot irányítani hátulról? Személyiségben kellene megváltozni az összes kapusnak. Én is egy csibész gyerek voltam, talán a mai napig az is vagyok. A fiamat is vagányságra nevelem. Próbálom nekik ezt elmagyarázni, de ez nem olyan egyszerű. Tudok mondani konkrét példát is, és ezzel nem szeretnék senkit megbántani. Az NB III.-ban, a felnőttek között véd egy fiatal, válogatott kapus, kicsit ő is málé. Azért is kell változnia, mert ha nem tudja felemelni a hangját, ha az öltöző hierarchiájában nem tud feljebb kerülni, akkor el fog veszni. Márpedig egy kapusnak az öltözőn belül a hangadók között ott kell lennie minimum az első háromban.

- Idén már 10. alkalommal rendezték meg a Soltész Zoli bácsi által kitalált Veréb György - Kövesfalvi István kapustábort Abaújszántón. Gondoltad volna az első nyáron, hogy lesz 10- kapustábor is?
- Akkor még nem. Amikor elindultunk, akkor ez csak egy próbálkozásnak tűnt, a lényeg az volt, hogy jól érezték magukat a gyerekek. Pont Gyurival beszéltük, hogy egy generáció már kiment a kezünk közül, felnőtt emberek lettek. Tavaly és a mostani évben is már a 2002-es, 2003-as és 2004-es korosztályból voltak többségben a kis kapusok. Generációváltás volt náluk is. Visszatérve a kérdésre, nem gondoltuk, de most már biztos, hogy a következő tíz évben is lesz Veréb-Kövesfalvi kapustábor.  

- Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt 48 évből?
- Erre a kérdésre biztos sokan azt válaszolnák, hogy a betegségből való felgyógyulásra, de én úgy gondolom, hogy amit elterveztem, azt véghez tudtam vinni. Gyerekként a Népstadionban apám beoltott a kettős rangadókkal, elkezdtem szeretni, imádni a focit. Ráléptem egy útra, amin azóta megyek végig, mert végig kell rajta menni. Sokszor kacskaringós volt, hol betegség, hol sérülés, hol egyéb buktatók voltak, de haladok rajta. Ehhez értek. Erre szokták mondani, ha azt csinálod, amit szeretsz, azt soha nem fogod munkának felfogni. Tíz évesen kezdtem el a focit, és ugyanúgy kint vagyok a pályán ma is. Idézhetem Poldi bácsi szavait is, aki az Égig érő fű című filmben 52 évi szolgálat után nyugdíjba megy, és folyton azt emlegeti, mennyire fog hiányozni neki az a szép, zöld gyep... Ha egyszer nyugdíjba kell vonulni, bizony a focipálya nagyon fog hiányozni. Bár nem tervezem még abbahagyni a hivatást, szeretném továbbra is ezzel tölteni az életemet.