- Kanadában születtél, ahol a jégkorong a legnépszerűbb sportág. Egyértelmű volt, hogy te is jégkorongozni fogsz? 
- Ottawa északi részén születtem egy 8.000 fős kisvárosban. Ahogy mindenki tudja, Kanadában szinte mindenkinek egy kis jégpálya van az udvarában, én is így kezdtem. A helyi jégpálya pedig mindössze húsz másodpercre volt a szüleim házától, szóval elég egyértelmű volt, hogy belőlem is jégkorongos lesz.

- Észak-Amerikában bejártad a ranglétrát, hiszen a CJHL-en, OHL-en, ECHL-en és az AHL-en keresztül vezetett az utad az NHL-ig. Milyen emlékeid vannak a junior éveidről?
- A junior éveim nagyrészét az OHL-ben (Ontario Hockey League) töltöttem, ezek az évek meghatározóak voltak a karrierem szempontjából. 17 évesen talán nem is gondolnánk, hogy mennyire fontosak ezek az esztendők. Sokat fejlődtem játékosként és emberként is. Az utolsó évemben csapatkapitány lehettem, termeltem a pontokat, bajnokságot is nyertünk, szóval a lehető legjobb élményeket gyűjtöttem be, mielőtt profivá váltam.

- A 2005/2006-os szezonban kerültél az NHL-es Chicago Blackhawks csapatához. Hogyan jött ez a lehetőség?
- Ahogy említettem az utolsó junior évem remekül sikerült, bajnokok lettünk, így reménykedhettem volna, hogy kiválasztanak a drafton, de a következő esztendőben volt az NHL lockout-ja. Éppen ezért nem kaptam lehetőséget, az NHL-es csapatok nem igazoltak játékosokat. Ezt követően kaptam egy telefonhívást, hogy játszak az Edmonton AHL-es csapatában, majd a játékjogom a Chicago Blackhawkshoz került. Annak, hogy nem draftoltak volt jó oldala is, hiszen kemény munka árán, egy „hátsó úton” eljuthattam a világ legjobb bajnokságába. Két remek évem volt a farmcsapatban, Norfolkban, sőt bemutatkozhattam az NHL-ben is. Meglőttem az első gólomat is, szóval ha kicsit hosszabb úton is, de célba értem. Amikor tizenéves vagy, akkor csak az a célod, hogy draftoljanak, de az én karrierem szempontjából talán jobb volt, hogy nem draftoltak. Türelmesnek kellett lennem, fejlődnöm, aminek meg lett az eredménye.

- Emlékszel az első NHL-es meccsedre?
- Igen, tökéletesen. A Dallas Stars ellen játszottunk, a legelső cserémben pedig a valaha volt egyik legjobb amerikai jégkorongozó, Mike Modano állt velem szemben a korongbedobásnál. Nagyon érzelmes nap volt, hiszen a szüleim is ott voltak a lelátón. Mindig is nagy rajongója voltam ennek a játéknak, kívülről tudtam a csapatok összeállítását és arra eszmélni, hogy ennek most már én is a részese vagyok hihetetlenül boldoggá tett. Tudatosítani kellett magamban, hogy itt vagyok, megérkeztem erre a szintre. Nagyon gyors volt a játék, bármi amit hallasz az NHL-ről valószínűleg igaz, mert itt tényleg bármi megtörténhet.

- Ezt követően csapatot váltottál és a Boston Bruinshoz szerződtél. Milyen volt a bostoni szezonod?
- Ez annak is volt köszönhető, hogy az AHL-ben sikerült jó teljesítenem, ha jól emlékszem 99 pontot sikerült elérnem 65 meccs alatt a Norfolk Admiralsnál. Ekkor azt éreztem, hogy talán megérdemelnék nagyobb szerepet az NHL-ben, ha nem is állandó csapattagként, de több meccset szerettem volna. Ezért úgy döntöttem, hogy egy másik klubhoz szerződök. Nagyon jól sikerült a szezonom a sérülések ellenére, 14 meccset kaptam a Bruinsnál és a farmcsapatban sikerült 66 pontot szereznem. Ebben az időben együtt játszhattam Zdeno Cháraval és az összes világsztárral. Négy év alatt talán ez volt a legjobb évem. Mindkét klub hihetetlenül profi volt. Némi szerencsétlenségemre két évvel azután, hogy elhagytam Bostont megnyerték a Stanley Kupát. Emlékszem, ahogy a televízióban néztem, ahogy a régi szobatársaim, Brad Marchand, Tuukka Rusk és a többiek magasba emelik a kupát. Nagyon boldog voltam a sikerük miatt.

- A bostoni éved után hazatértél Ottawába. Milyen érzés volt szülővárosod NHL-es csapatában jégre lépni?
- Nincs jobb szó rá, egy újabb álmom vált valóra. Elsőként a bemutatkozásom a Dallas Stars ellen, az első gólom, ami Pittsburghben volt, majd a szülővárosom csapatában játszani. Mind egy álom beteljesülése. Az AHL-es farmcsapatban jól ment a játék és három meccset kaptam a Senatorsnál. Az egyiket közülük ráadásul Ottawában játszottuk, a családom, rokonaim és a barátaim előtt. Elképesztő érzés volt.

- A következő szezont teljes egészében Európában töltötted, három országban is. Sorrendben a Oroszország, Finnország és Ausztria következett, utóbbi helyen bajnok is lettél. Hogyan emlékszel erre a szezonra és a bajnoki címre?
- Ebben az időben gondoltam úgy, hogy Európában talán még sikeresebb lehetnék, többet játszhatnék és jobban élvezhetném a jégkorongot. Úgy éreztem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem az AHL-ben és az NHL-ben és talán ennél is többet érdemeltem volna. Elég furcsa volt ez a szezon, Oroszországban kezdtem, majd hirtelen Finnországba kerültem. Ez a kaland jól kezdődött, nagyszerű volt a klub, de nem játszottam túl jól, így januárban Ausztriába kerültem. Sok új élmény ért, sok mindent megtapasztaltam és nagyszerű volt bajnokságot nyerni. Imádtam a kultúrát, a klubot és a szurkolókat.

- Ezek után mégis hazatértél Észak-Amerikába, ez minek volt köszönhető?
- Úgy éreztem, hogy még van egy esélyem játszani az NHL-ben. Szerettem volna magamnak megadni az esélyt, hogy ismét a legjobbak között bizonyíthassak és volt némi honvágyam is. Utólag örülök, hogy így dönöttem, mert végül egy újabb álmom teljesült, a Montreál Canadiensben is bemutatkozhattam. Ezen a csapaton nőttem fel, őket néztem gyerekként a televízióban, így hatalmas élmény volt náluk játszani. Ezek után úgy éreztem, hogy mindent kiadtam magamból, minden tőlem telhetőt elértem Észak-Amerikában, így mentálisan is teljesen készen voltam arra, hogy végleg Európában folytassam a karrierem. Az amerikai és kanadai játékosoknak talán ez a legnehezebb döntés, hiszen nagyon nehéz eldönteni, hogy mikor állsz készen erre a kalandra mentálisan.

- Ekkor a KHL-es Medveščakhoz igazoltál, ahol Marcel Rodman is a csapattársad volt. Milyen volt ő csapattársnak és milyen érzés, hogy most ő az edződ?
- Zágráb egy nagyon jó hely, szép város, de sajnos volt némi pénzügyi gondja a csapatnak. Marcel egy nagyszerű ember, szobatársak voltunk sokáig. Egy keményen dolgozó játékos volt a jégen és a jégen kívül is. Természetesen nagy szerepe volt abban, hogy most Miskolcon vagyok. Most is jól kijövünk, amikor vége az edéseknek. Ami nagyon tetszik benne, hogy amikor bejön a jégcsarnokba, akkor nem Marcel jön be, hanem a csapat vezetőedzője. Nagyon profin viselkedik velünk, a játékosaitól pedig ugyanazt a kemény munkát várja el, mint amit ő elvégzett játékosként. Sokat követel tőlünk, mi pedig tiszteljük őt.

- Három szezont is eltöltöttél a Barys Astana csapatánál, játszottál Vlagyivosztokban is. Mit gondolsz a KHL-ről, milyen tapasztalatokat gyűjtöttél Oroszországban?
- Több, mint öt évet töltöttem el a KHL-ben. Ahogy mondtam mentálisan megérettem arra, hogy külföldön játsszak. Megtanultam oroszul, így sokkal könnyebben be tudtam illeszkedni. Mentálisan nagyon stabil voltam, aminek köszönhetően a játék is jól ment. Semmi rosszat nem tudnék mondani az orosz ligára, nagyszerű játékosokkal találkoztam, akikkel életreszóló barátságot kötöttem. Sok jó élménnyel gazdagodtam egy rendkívül erős bajnokságban.

- Ebben az időszakban megkaptad a kazah állampolgárságot is. Miét döntöttél úgy, hogy szerepelni fogsz a kazah válogatottban?
- Sosem sikerült a kanadai válogatottban játszanom, az utánpótlás válogatottaknál sem kaptam meg a lehetőséget. Amikor megkerestek azzal, hogy legyek kazah állampolgár, akkor a Barysban játszottam, akik gyakorlatilag a válogatott nagy részét adják. Több kanadai játékos is megkapta ezt a lehetőséget a csapatból, úgy éreztem, hogy ha ennyire bíznak bennem, akkor meg kell hálálnom ezt a bizalmat, emellett pedig teljesülhet egy újabb álmom, válogatott meccseket játszhatok. Két világbajnokságon is szerepeltem, ha nem lettem volna kazah állampolgár, sosem lett volna meg ez az élményem, így nagyon örülök, hogy végül így alakultak a dolgok.

- Ezen a két világbajnokságon szerepeltél a magyar válogatott ellen is. Milyen emlékeid vannak ezekről a meccsekről?
- Arra tisztán emlékszem, hogy amikor a magyar csapat ellen melegítettünk be, akkor megláttam Vas Jánost. Korábban játszottam a testvérével Mártonnal, de az régen volt, talán 1999-ben. Így nem voltam benne biztos, hogy Mártont látom-e, így folyamatosan őt néztem és próbáltam rájönni, hogy ő valójában a régi csapattársam-e. A magasságából talán rájöhettem volna, de vártam, hogy odajön-e hozzám köszönni. Végül kiderült, hogy Jánost láttam és nem Mártont. Ettől eltekintve nem sok emlékem van, hiszen ez egy rövid torna, ahol csak meccset játszunk és edzünk egy héten keresztül. Természetesen mindig nagyon kemény meccseket játszottunk a magyarokkal.

- A 2018/2019-es szezonra Kínába szerződtél, a KHL-es Kunlun Red Starhoz. Milyen élmény volt kínában jégkorongozónak lenni?
- Tudni kell róluk, hogy ők rendezik a 2022-es téli olimpiát, így sokat fektetnek most be a sportba. Szeretnék felhívni a figyelmet erre a sportágra és nemzeti sportággá fejleszteni a jégkorongot. Nagyon sokat kellett repülnünk, 10-12 órás útjaink voltak Sanghajból és hat órás időeltolódással is szembesülnöm kellett. Nagyon fárasztó volt, de összességében itt is jó emlékeket gyűjtöttem. Sosem voltam még előtte Kínában, így a kultúrát is meg kellett ismernem. Sanghaj egy remek város, ahol elég sokan beszélnek angolul, hiszen itt sok az európai és észak-amerikai cég. Különleges élmény volt, sosem felejtem el ezt az időszakot.

- Hogyan kerültél végül Miskolcra, és milyen várakozásokkal érkeztél a DVTK Jegesmedvékhez?
- Ahogy említettem nagyrészben Marcelnek köszönhetem, hogy itt vagyok. Az idény elején Sheffieldben játszottam és az ottani edzőt is jól ismerjük mindketten Zágrábból. Angliában rövid időre szólt a szerződésem, a hoki világa pedig elég kicsi. Egyik nap megcsörrent a telefonom, Marcel keresett. A másik nap pedig már úton voltam Magyarországra.

- Első bajnoki meccseden gólpasszt, az első kupameccseden pedig gólt jegyeztél. Mennyire volt könnyű a beilleszkedés a csapatba?
- Szerencsére nagyon könnyű volt. Én egy olyan tipusú játékos vagyok, aki szeret helyzeteket kialakítani, akár magának, akár a csapattársainak, így inkább erre a képességemre helyzetem a hangsúlyt az első meccsemen. Jó sorba kerültem, ezért könnyű volt felvenni a ritmust. Lejött a „rozsda a korcsolyámról” , megismertem a sebességi szintjét a ligának. A következő meccsen már gólt is szereztem, és nyerni is sikerült. Ezt követően jött a szünet, ami alatt sikerült akklimatizálódni, majd jött hat nap kemény munka. Ennél jobb forgatókönyvet nem tudtam volna elképzelni. Alig várom a folytatást.

- Mik a céljaid a következő hetekben? Heti 3 meccsel folytatódik a bajnokság, így nagy terhelés következik számotokra.
- Nagyszerű csapatba kerültem, jó a kapcsolat a külföldi és a magyar játékosok között. Mindenki illeszkedik a rendszerbe, aminek most már én is a tagja vagyok. Gyors és képzett gárdánk van. Szerintem jó esélyünk van arra, hogy meccseket nyerjünk és elérjük a céljainkat. Én azt a játékot szeretném folytatni, amit az elmúlt 16 évben bemutattam és sikeres voltam vele. A tapasztalatommal szeretném segíteni a csapatot. Az a típusú csatár vagyok, aki a sortársait jobbá tudja tenni, remélhetőleg ez most is így fog történni. Szeretem, ha sok meccset játszunk, de azt hiszem ezzel mindenki így van. Ha jó csapatban játszol és jó formában érzed magad, akkor alig várod a következő meccset. Kicsattanok az energiától, 25 évesnek érzem magam. A heti három meccs jó alkalom arra, hogy bizonyítsam még mindig jó játékos vagyok.