BVSC (1978-1992) nevelésként a DVSC-ben (1996-97) mutatkozott be az első osztályban, de állt már a hajdani Gázszer (1998-2000), kétszer a REAC (1995, 2002-04) és kétszer a Vasas (1994, 2000-02) kapuja előtt. Legutóbb megfordult Újpesten (2006-07) és a most zajló bajnokság őszén Tatabányán, mielőtt újra - először a 2004-06 között védett Miskolcon - magára öltötte a Diósgyőr szerelését. Az idén negyvenedik életévébe lépő ,,Kavics" felé adódik a kérdés: meddig még?

- Ameddig bírom. Márpedig nincs bennem egyáltalán olyan érzés, hogy most már vége, kész, befejeztem. Fizikálisan nincsenek gondjaim, örömöt okoz, ha kapuba állhatok. Bár már besegítek a klub fiatal kapusainak edzésébe, a szerződésem 2010-ig szól, így van még időm a visszavonuláson gondolkodni.

Gyerekkorodtól kapusnak készültél?

- Akkor álltam először a gólvonal elé, amikor a BVSC egyik korosztályos csapatában két borzalmasan gyenge kapusunk volt. Addig jobb bekk pozícióban brillíroztam, de mivel nem szerettem sokat futni, ezért átvállaltam a kapusainktól a szerepet. Aztán úgy tizennégy évesen, mikor a legtöbb gyerek a lázadó korszakát éli, nem igazán tettem oda magam az edzéseken. Szerencsére Pálinkás András, aki a BVSC-nél velünk, utánpótlás kapusokkal foglalkozott, észhez térített.

A kapuskesztyű felhúzása után a helyzet odáig ,,fajult", hogy azóta közel 180 élvonalbeli mérkőzésen szerepeltél.

- A mostani koromhoz képest ez a szám kevés, de későn, huszonnyolc évesen mutatkoztam be az első osztályban.  Igaz a debütálást megelőzően, még 1992-94 között a teremlabdarúgó válogatottban is védtem, de mindig valami miatt késett a bemutatkozás. Egyébként abból a szempontból nagyon jót tett a kispályás foci, hogy lábbal szinte minden nagypályás szituációt meg tudok oldani, ami a mai futballban elengedhetetlen a kapusposzton.

Általában a hálóőröknek van valamilyen rigolyájuk. Te, hogy vagy ezzel?

- Egyáltalán nem vagyok babonás és semmiféle kabalám nincsen. Egy esetben azonban kicsit tartottam egy dátumtól. Biztos sok Diósgyőr-szurkoló emlékszik rá, amikor Újpesten játszottunk 2006 telén, pontosan február 26-án. Szakadt a hó, és én már mérkőzés elején megsérültem. Azért emlékszem ilyen jól a dátumra, mert majdnem napra pontosan egy évvel később, 2007. február 25-én, akkor már az Újpest játékosaként tértem vissza ugyanarra a pályára, ugyanabban a szakadó hóesésben. Látszott is rajtam, hogy nem vagyok nyugodt, Tisza Tibi meg is jegyezte: még soha nem látott ilyen fal fehérnek.

De szerencsére ebből a sérülésből is felépültél, csakúgy, mint egy halálos betegségből.

- Nem sokkal kisfiam születése után, amikor másodszor lettem a rákospalotaiak kapusa, mondta az orvosom egy vizsgálat után, hogy kemoterápiás kezelésekre kell járnom, és jó lenne, ha sokat pihennék. Erre én azt válaszoltam, hogy vállalom a kezeléseket, de nekem hétvégén meccsem van. Edzésekre is lejártam, igaz teljes értékű munkát nem tudtam végezni, de legalább akkor is a csapat közelében voltam.

Volt olyan csatár, akitől tartottál?

- Nem vagyok az a fajta, aki megijed valamelyik támadótól. Viszont volt olyan időszak, hogy Illés Béla és Kovács Zoli rendszeresen betalált a kapumban, az akkor picit bosszantott.

Mi húzott vissza Diósgyőrbe?

- Amikor Újpestre igazoltam, egy kicsit a családom miatt is tettem, szerettem volna közel lenni hozzájuk, hiszen két évig voltam addig Miskolcon. Már nyáron is felvetődött, hogy visszajövök, ami végül télen realizálódott. A döntést a feleségem is elfogadta, ő se szerette volna, ha teszem azt ötven éves koromban még azt emlegetem neki, hogy miért nem fogadtam el újra a DVTK ajánlatát. A családom is tudja, milyen sokat jelent nekem a Diósgyőr!
  
Gyarmaty Attila