- Minden út véget ér egyszer, de miért most jött el a te búcsúd ideje?

- Sok tényező játszott közre ebben, mint ahogy a sportteljesítmény is ilyen. Nagyon sok kis apró dolognak kell összeállnia egy jó 1000 méterhez, és ezekből egyre kevesebb volt jelen az életemben. Nem úgy alakult az elmúlt közel másfél évem a covid óta, mint ahogy szerettem volna. Előjöttek egészségügyi problémák, sérülésekből egyre több volt, és voltak olyan kényszerű edzőváltások is, amik nem az én döntéseim voltak. Egyre több olyan külső tényezővel kellett megküzdeni, amikhez már fogyott az energiám. Valamint egy kicsit úgy érzem, hogy motivációt vesztettem a vége felé, vagy ha úgy nézzük egyre jobban érdekelt az, hogyan tudom felépíteni a civil életemet. Közben a sikerélmények is kezdtek elkerülni, nyilván ez is afelé vezetett, hogy elkezdtem kacsingatni a kenun kívüli élethez, és egyre nehezebben tudtam meghozni azokat az áldozatokat, amik a sportoláshoz szükségesek. Ugyan meghoztam őket, de ezek már nagyon fájtak a végén.

- Azért még volt egy utolsó versenyed Szolnokon, a magyar bajnokság. Ezt hogyan élted meg, milyen érzelmek kavarogtak benned?

- Úgy mentem oda, hogy szeretném élvezni az egész versenyt. Ez már nem arról szólt, hogy bármi elvárásom legyen saját magammal szemben, korábban elég önkritikus voltam mindig a sportteljesítményemmel, ezáltal nagyon sok versenyhelyzetet inkább görcsösen éltem meg. Az utolsó alkalommal szerettem volna hogyha ez egy teljesen felszabadult, laza verseny lenne, ami sokkal inkább arról szól, hogy még egyszer utoljára rajthoz állok, találkozok a versenytársakkal a vízen, beszélgetek az edzőkkel, sztorizgatunk, és minden baráttal együtt megélem még az utolsó versenyemet. Szóval nem is annyira a versenyzésről szólt ez az egész, de azért szerettem volna egy jó 1000 métert menni a végén, és ez nagyjából sikerült is. Nem mondom, hogy életem csúcsformájában versenyeztem, de azt gondolom, hogy tisztességgel sikerült lezárni ezt a szűk 20 évet.

- Ha már az elmúlt 20 év, mit adott neked a kajak-kenu ebben az elmúlt két évtizedben, ha ezt egyáltalán össze lehet foglalni?

- Rengeteg sok mindent. Lényegében itt nőttem fel. Egy kisebb családot adott, annyira szoros, testvéri barátságokat, amikre tudom, hogy az életem bármilyen szakaszában bármikor számíthatok, és ezek tényleg elég mély kapcsolatok. Az ember mégiscsak szélsőséges érzelmeket él meg a sportban. A feszített élsportolói ritmust illetően maga az életmód is különleges, kevesekkel megosztható. Maguk az érzelmek is, amit a sport által megél az ember, azt a civil életben kevesebben értik meg, és ezek a kapcsolatok emiatt nagyon-nagyon szorosak. Ráadásul a sport pillanatai mindig arról szólnak, hogy nem tud nem őszinte lenni az ember. Az edzéskörülmények között nem tud udvariasan viselkedni vagy leplezni a saját érzéseit, úgyhogy ezek mindig őszinte kapcsolatok voltak, és ezért nagyon értékesek is. Elsősorban tehát kapcsolatokat kaptam ettől a sporttól, illetve az, hogy egy ilyen természetközeli közegben nőttem fel sokat adott a személyiségemhez. Továbbá a sportnak a személyiségfejlesztő hatása is jelentős, amit a civil életben is tudok kamatoztatni. A kitartás, a profi életmód, a tervezettség, a célkitűzések az élsportolói élet után is ugyanúgy hasznosíthatóak.

- Mit hoz a jövő? A sportág berkein belül tervezel maradni vagy másfelé kacsingatsz?

- Mindenféleképpen szeretnék a sport közelében maradni. Nagyon sokat gondolkodtam az edzői pályán, de végül egy hosszas tanakodás után, inkább a sportvezetői szerepkört láttam testhezállóbbnak. Lényegében ezen a pályán indulok el, jelentkeztem a Miskolci Egyetem frissen meghirdetett sportszervezői szakára, illetve Schmidt Gábor sportért felelős helyettes államtitkár mellett sofőri, titkári szerepben kezdek el dolgozni, úgyhogy ez is egy olyan dolog, amibe jó belekezdeni, és nagyon sokat tanulhatok.