1989-ben kezdtek el együtt dolgozni, akkor jött Király Sándor Diósgyőrbe. Hogyan történt az első találkozás?

Boros Árpád: Először egy utánpótlás tornán találkoztunk, ahová meghívták Király Sándort is egy ifi csapattal Kecskemétről. Azon a tornán figyeltem fel rá, minden csapatot legyőzött, rám pedig nagyon mély benyomást tett. Így amikor legközelebb edzőt kerestünk, én Zékány Pistával, a csapat akkori technikai vezetőjével meghívattam Sanyit ide Diósgyőrbe: együtt vacsoráztunk az akkoriban nagyon kedvelt Pálos étteremben. Akkoriban a DVTK a középmezőnyhöz tartozott, úgy gondoltam, Sanyi rátermettségével sikerülni fog előrelépni.

Király Sándor: Én akkoriban Sopronban voltam edző, de már tudtam, hogy váltani szeretnék. Tavasszal utaztam el Miskolcra, és rögtön az első találkozás alkalmával meg is egyeztünk. Három évre vállaltam a vezetőedzői posztot – elnök úr öt évet akart - de én mondtam, hogy ha három év alatt nem tudok érmet hozni, akkor öt év alatt sem tudok. Feltett szándékunk volt a csapatot a legjobbak közé vezetni.

Boros Árpád: A kezdet nem volt egyszerű, viharos egy időszak volt, 1991-ben végül megszűnt a DVTK kosárlabda szakosztálya, mert a két gyár már nem tudta eltartani. Ekkor alakítottuk meg a DKSK-t, aminek én lettem az első elnöke, Sanyi pedig maradt vezetőedző. Helyükre kerültek a dolgok, mi pedig rögtön a magyar kosárlabdázás élbolyában találtuk magunkat.

Nagyon rövid idő alatt sikerült egy rendkívül sikeres csapatot építeni. Hogyan zajlott a mindennapi munka a klub életében?

Boros Árpád: A keret fejlesztéséről mindig közösen tárgyaltunk. A játékoskiválasztásban szabad keze volt, de az anyagi háttérért én feleltem. Az első igazán nagy igazolásunk Judy Mosley volt.

Király Sándor: Igen, Mosley volt az első kiemelkedő külföldi játékosunk. Már akkoriban is menedzseren keresztül intéztük az átigazolásokat, megvolt erre a saját emberünk, így sikerült kiemelkedő légiósokat hozni Diósgyőrbe, de olyan is volt, hogy én utaztam el Amerikába megnézni egy tehetséges játékost. Elnök úr pedig mindig biztosította az ehhez szükséges pénzügyi kereteket.

Boros Árpád: Akkoriban azért ennek megvoltak a kihívásai: Judyt például egy prágai cég fizette, de olyanra is emlékszem, amikor Londonból, egy amerikai cégnek a vezetőjén keresztül fizettünk egy játékosért. Kapcsolatok nélkül már akkor sem működött semmi, mi pedig minden követ megmozgattunk, ha a diósgyőri kosárlabdázásról volt szó.

Személyesen is nagyon jól kijöttek egymással, hogyan hatott ez a közös munkára?

Király Sándor: Szerintem az volt a titkunk, hogy éreztük a kölcsönös bizalmat. Elnök úr szakmai kérdésekbe csak nagyon ritkán nem szólt bele, de mindent megbeszéltünk, elmondtam, hogy mit és hogyan akarok. Azért tudott ilyen hosszú távon fennmaradni ez a sikeres kapcsolat, mert jól kiegészítettük egymást, és mindketten szenvedélyes elhivatottsággal dolgoztunk. Ugyanakkor azt is ki kell emelnem, hogy nála következetesebb, rátermettebb pénzügyi szakember akkoriban nem volt a magyar kosárlabdázásban. Gazdasági kérdésekben még nekem sem engedett, pedig tényleg kivételes barátság volt a miénk.

Boros Árpád: Kellett hozzá egy kis idő, de végül én megértettem őt, ő megértett engem, és mindig mindent úgy csináltunk, hogy az a lehető legjobb legyen a klubnak. Folyton kapcsolatban voltunk egymással, ha napközben nem tudtunk beszélni, akkor este kimentem Sanyihoz Tapolcára, ahol lakott, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Folyamatosan fejlesztettük, jobbítottuk egymást.

Hosszú és eredményes korszak az Önöké a Diósgyőri kosárlabda életében, melyik a legkedvesebb emlékük?

Boros Árpád: Hat év alatt nyolc alkalommal álltunk fel a dobogóra, de a legszebb eredmény számomra az ’93-as év, amikor Magyar Kupa aranyérmet és bajnoki ezüstöt nyertünk. Ezek után a kosárlabda szövetség Miskolcot a kosárlabda sport városává avatta. Ez a legszebb pillanat számomra, bár utána is volt még nagyon sok csodálatos emlékünk.

Király Sándor: Tényleg sok szép közös emlékünk volt, szakmailag nekem a nemzetközi kupamérkőzések maradtak meg leginkább. Az első Ronchetti Kupa mérkőzést már nem tudom pontosan feleleveníteni, viszont a CSZKA Moszkva elleni mérkőzést sosem fogom elfelejteni. Óriási különbség volt a két csapat között, a moszkvaiaknak még a tizenkettedik embere is válogatott játékos volt. Moszkvában az első félidőben még vezettünk négy ponttal, a visszavágón pedig, bár kikaptunk itthon 20 ponttal, annyi ember volt a sportcsarnokban, hogy nem fértünk be az épületbe.

Boros Árpád: A szurkolókról jut eszembe! Volt olyan is, hogy le kellett állítanunk a jegyeladást, mert a sportcsarnok igazgatója azt mondta, hogy ő már tovább nem vállal felelősséget a helyzetért: azon a tribünön, ahol eredetileg nyolcvan ember lehetett volna, már százhatvanan álltak. Ezek az emberek imádták a kosárlabdát és tűzbe mentek volna a csapatért, és nagyon nagy öröm nekem azt látni, hogy ez a szenvedély a mai napig semmit sem változott.