- Melyik volt az első mérkőzés?
- Az első osztályban először a BVSC-t irányítottam 1993-ban, ám arra, hogy melyik csapat volt az első ellenfél, már nem emlékszem.

Egervári Sándor (Fotó:Szabó Krisztián)

- Mennyire foglalkoztatnak a statisztikák?
- A jeles eseményeket megjegyzem. Arra konkrétan emlékszem, hogy a 300. mérkőzésem egy MTK - Ferencváros örökrangadó volt, mert a Fraditól is kaptam egy kis ereklyét. 65 éves vagyok, jó érzéssel tekintek vissza az elmúlt évtizedekre, megjártam a hegyeket és a völgyeket is. Kaptam nyolcat, de rúgtunk is nyolcat. Ha hozzászámolom a pályaedzői tevékenységemet is, akkor mégiscsak öt NB I.-es aranyérmem van. Többször voltam az év edzője, azt hiszem talán ötször. Mesteredző is lettem, kevesen vagyunk ilyenek. Világbajnoki bronzérmem van az U20-asokkal. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy persze, nagyon szép dolog, ha a nyakadba akasztanak valamit és kiteheted a vitrinbe, de nekem nem ez számít, hanem az út és a mindennapok öröme. Ha sikerül egy jó hetet, egy jó felkészítést csinálni, és abból kijön egy jó eredmény, annak nagyon tudok örülni. Szép dolog a magasba emelni egy kupát, de én a mindennapokban sokkal nagyobb örömöt élek meg. Emellett a család és az emberi kapcsolatotok számítanak igazán, melyeket az ember az évtizedek során összegyűjtött. Vannak olyan edzőkollégáim, vagy régi játékosaim, akik hetente felhívnak, ha jól játszott a csapatom, vagy ugyanilyen jó érzés, ha eszükbe jutok a névnapomon. Ezek az apró dolgok és azok az emberek, akikkel együtt dolgozom, segítenek abban, hogy fel tudjam építeni magam a következő napra. Ez egy nagyon nagy hozadéka a mi szakmánknak.

- Van olyan, amit még nem láttál? Meg tudsz még lepődni?
- Optimista, de ugyanakkor realista ember vagyok. Tudok gratulálni például a Honvéd edzőjének, mert jobbak voltak és jár is a gratuláció. Persze ugyanakkor szégyelltem magam, mert a Honvéd megkontrázott minket többször, és azért mert az én csapatommal ezt meg tudták csinálni. Ezt el is mondtam a játékosoknak. Fel voltunk rá készülve, beszéltünk róla, mi több, ezt gyakoroljuk mi is, a mindennapi felkészülésünknek szerves része. Mégis meg tudták velünk csinálni. A kérdésre válaszolva, az én 65 évemben benne van, hogy már nem lepődöm meg. Idegeskednem sem kell, mert tudom, hogy mire vagyunk képesek. Ahhoz képest időnként picit jobban, picit rosszabbul játsszunk. Nagy meglepetések már nem tudnak érni, de ehhez köze van az ember személyiségének is.

Egervári Sándor és Elek Ákos (Fotó: Mocsári László)

- Menjünk vissza az időben! A DVTK ellen mutatkoztál be a Népstadionban az élvonalban (Veréb György volt akkor a DVTK kapusa - a szerk.). Később játékosként is eredményes pályafutást tudhattál magadénak. Mikor jött el számodra az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy edző leszel?
- Viszonylag hamar. Még aktív játékos voltam, amikor a Testnevelési Főiskolán elkezdtem a szakedzőit, és később a sportmenedzserit is. A harmadik-negyedik évet párhuzamosan végeztem. Már játékosként eldöntöttem, hogy nekem ez a miliő tetszik, jól érzem magam, tudok integrálódni egy közösségbe. Aki tud integrálódni, az be tud vonzani embereket és egy közösség vezetője is tud lenni.

- Kik szolgáltak számodra példaként?
- Nagyon sok jó edzőm volt. A nevelőedzőm Pomázon Szabó Sándor volt, aki előtte egy nagyszerű NB I.-es futballista volt Debrecenben. Nagyon sokat köszönhettem neki. Később NB II.-ben Budai László, majd az NB I/B-ben Hidegkúti Nándi bácsi volt az edzőm. Mind a ketten az Aranycsapat meghatározó tagjai voltak. Dolgoztam együtt Mészáros „Dodó” Józseffel, és volt Mezey György is az edzőm. Rengeteget tanultam Baróti Lajos bácsitól, akinek a mesteredzői címemet is köszönhetem. Olyan szakemberek mellett tudtam pallérozódni, akiktől rengeteget lehetett tanulni. Kitől ezt, kitől azt tudtam beintegrálni a saját filozófiámba.

Egervári Sándor (Fotó: Szabó Krisztián)

- Viszonylag gyorsan sikereket értél el, először másodedzőként.
- Tíz éven keresztül voltam pályaedző, ekkor két bajnokságot is tudtunk nyerni. Az elsőt Mezey Gyurival, a másodikat Both Józsival. Mezey Györggyel egyébként a Budapesti Spartacusban Hidegkúti Nándor keze alatt együtt futballoztunk. Később sokat dolgoztunk együtt, voltam a kuvaiti válogatott és az A-válogatott mellett is a pályaedzője. Hosszú időszak volt, mire eljutottam a vezetőedzői feladatig.

- Ez a folyamat is kellett ahhoz, hogy később önállóan is sikeres legyél?
- Nagyon fontos volt megtapasztalni, hogy melyik edző hogyan hoz döntéseket napról-napra, vagy percről-percre különböző típusú játékosokkal kapcsolatban. Vannak játékosok, akiknek hátat lehet fordítani és akkor is 120 százalékkal edzenek, és vannak olyanok, akiket kötőtűvel kell bökdösni, hogy kihozzák magukból azt, amire képesek. Nagyon sok mindent el lehetett lesni. Ha nincs eredmény, azt is kezelni kell tudni, de ha jönnek az eredmények és túl jó a hangulat, az elkényelmesíti a játékosokat, ilyenkor például szükség van egy kis műbalhéra. Megtanultam, hogy a pedagógia nagyon fontos. Csak egy példa. Amikor 20 évesen a Spartacusnál Hidegkúti Nándi bácsi keze alatt játszottam az NB I/B-ben, akkor nagyon jó csapatunk volt. Csapattársam volt Nagy Pista, huszonkétszeres válogatott labdarúgó is. Erős gárda volt. Az első meccsnek úgy mentünk neki, hogy marha jók vagyunk, bajnokságot fogunk nyerni, a szezonnyitón mégis 4-1-re elvertek minket. Az öreg bejött az öltözőbe és azt mondta: „Le vannak maguk tojva, magukkal még egy buszra sem vagyok hajlandó felszállni.” Hétfőn reggel mentem edzésre és azt gondoltam, hogy valami borzasztó tréning lesz, futni fogunk végig és ki fogjuk köpni a tüdőnket. Erre azt láttam, hogy az öreg ott áll a távolugró gödörben és keveri a bográcsot. Megkérdeztem: „Nándi bácsi! Milyen meló lesz ma?” Erre azt válaszolta: „Sanyikám, ne öltözzön át, nem tartok én maguknak edzést, minek tartsak? Egy jót eszünk, jól érezzük magunkat.” Utána tíz mérkőzést nyertünk zsinórban. Közösséget kell tudni építeni. Volt olyan edzőm, aki ilyenkor ostorral csapkodott. Ma is vannak ilyenek, akik kiabálnak, ordítanak és megaláznak. És van a másik véglet, akik a tenyerükből etetik a játékosokat és együtt mennek sörözni.

Egervári Sándor (Fotó: Szabó Krisztián)

- Ezek szerint te a kettő között vagy?
- Úgy érzem, hogy igen. De nem mindig, csinálok műbalhét is, ha kell. Én alapvetően a meggyőzés mellett vagyok. Sokkal értékesebb az a munka, amit belső meggyőződésből végez el a játékos. Ha tudja, hogy jó lesz neki, mert a sok futásnak megvan az értelme, akkor sokkal szívesebben végzi a munkát. Ha elfogadja a játékos azokat, amiket megkövetel az ember, akkor jó úton járunk.

- Ha már említetted a pedagógiát, maradjunk is itt, hiszen erről vagy ismert a magyar labdarúgásban!
- Minden csapatjátékban elsődleges, hogy harmonikusan együttműködjenek a játékosok. Közösséget kell csinálni. Mondok egy példát. Amikor megtalálod, hogy az Okuka-Koman-Bacsa hármas hogyan tud harmonikusan együttműködni a jobb oldalon, akkor az onnantól nem három játékos összege, hanem a három játékos hatványa. Többet tudnak együtt betenni a közösbe. Jól kiegészítik és megértik egymást. Ismerik egymás gondolatait. Ha befelé mozog Voli, akkor azonnal elindul a szél felé Okuka és így tovább. Ez csak egy példa. Én erre törekszem, meg vagyok arról győződve, hogy a játékosok egymásból tudnak többet kihozni. Fontos, hogy a labdarúgók ne oltsák ki egymást, hanem egymás segítésével többek legyenek. Ezt - hogy visszakanyarodjunk az edzőimhez - Baróti Lajos bácsitól tudom. Hárombukfences edzést én is tudok vezényelni, sőt négybukfenceset is, sokan tapsolnának, mert látványos, de ha semmi értelme nincs, akkor minek? Soha nem ezen múlt, hanem azon, hogy hogyan tudok közösséget építeni. Ha ez megvan, akkor jöhet az, hogy kinek mi a feladata, ki hogyan tud pluszt hozzátenni a csapathoz támadásban vagy védekezésben.

- Ha jól értem, amit mondasz, akkor te nem csak a pályán, hanem a pályán kívül is szeretnéd csapatként látni a játékosaidat.
- Amikor bekerültem ebbe az öltözőbe, akkor az mindjárt megcsapta az orrom - hiszen egy rutinos edző orráról van szó -, hogy itt nincs meg az a kohézió, ami egy csapatjátékhoz feltétlen szükséges. A kollégáimmal, Veréb Gyurival és Pisont Pistával ezért próbáltunk egyre közelebb hozni egymáshoz különféle csoportokat. A fiatalokat a rutinosabbakkal, a külföldieket a magyarokkal, sorolhatnám. Végül a törökországi edzőtáborban már gólörömöt is gyakoroltunk. Fontosnak tartottam a felkészülés alatt, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz a játékosok, mert így tudnak jobban együttműködni, ezáltal hatékonyabbak lenni. Bevezettük, hogy meccs után együtt ülünk le vacsorázni, eltöltünk másfél órát a VIP-ben a családtagokkal együtt. Ha győzünk, akkor kicsit ünnepelünk, ha veszítünk, akkor a szemébe tudunk nézni a másiknak. Ezt minden eddigi csapatomnál fontosnak tartottam a közös cél érdekében. Én azt látom, hogy ebben a fél évben leginkább közösségépítésben léptünk előre, és időnként talán játékban is.

- Mennyire volt ez nehéz feladat? Mennyi büntetést kellett kiosztani?
- Nem volt nehéz. Büntetéseket indokolatlan sárga lapok miatt adtam, mert reklamált valaki a játékvezetőnek. Az első fordulóban én is beleestem ebbe a hibába, azonban én voltam az első, aki betettem a húszezer forintot. Ezek után senki nem kérdőjelezte meg, hogy ő miért fizet. A játékszabályokat be kell tartani, és azon belül kell tartani mindenkit még akkor is, ha különbözőek vagyunk.

-Sanyi bácsi! Gratulálunk a 400. első osztályú mérkőzésedhez edzőként, és kívánjuk, hogy még sok legyen a DVTK edzőjeként!

Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!