A kezdetek

Takács Péter

Nyolcéves voltam mikor az 1998-as világbajnokság idején láttam, milyen is egy vébé. De akkor még nem gondolhattam, hogy résztvevője leszek egy világbajnokságnak, azaz igenis gondoltam, mert m ár akkor félbehagytam a meccseket és az udvarunkon, apám műhelye mellett egy kis területen én lejátszottam egy világbajnokságot. Akkor és ott a magyar válogatott és persze én is részt vettem, a vébét mi nyertük én pedig a torna legjobb játékosa voltam és persze gólkirálya is. Finoman szólva is merészet álmodtam!

Ahogy telt-múlt az idő egyre jobban kezdtem az álmaimat elhagyni és a mindennapokra koncentrálni.13 évesen elszegődtem a Sándor Károly Akadémiára, hogy elérjem vágyaimat. Akkoriban vasárnaponként a könnyeimmel küszködve szálltam fel a vonatra, nehezen ment a búcsú a családtól. Következő hétvégén hazafelé jövet a vonatablakból meglátva az avasi lakótelepet olyan csodálatosnak tűnt, mint ha New York fényeit láttam volna és Kistokajtól a Tiszai Pályaudvarig már majdnem kiugrott a szívem.

Az akadémián részese voltam sok kudarcnak és még több örömnek, megtanultam minden nap megküzdeni a helyemért a csapatban, és azt, hogy soha nem adhatom fel. Apám szavai csengtek mindig a fülembe, ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon!

Amikor már stabil tag lettem az MTK csapatában, a következő tervem az volt, hogy megőrizzem helyemet a korosztályos válogatottakban. Tavaly láttam ezt a válogatottat az U19-es Eb-n, és vágyakoztam, de jó lenne ehhez a csapathoz tartozni! Már akkor is egy sikercsapatról beszélhetünk.

Időközbe visszaigazoltam nevelőegyesületemhez, a Diósgyőrhöz. Boldog voltam, hogy újra itthon lehetek és minden várakozást felülmúlt, hogy az NB I-ben kaptam lehetőséget. Fiatalságomból adódóan még hullámzó a teljesítményem, ezért voltak szép és kevésbé jól sikerült mérkőzéseim, bár szeretném mindig a legjobbat nyújtani de ebben a korban még a túlzott akarás olykor balul sül el, ezen még változtatnom kell.

Legyűrtem a sérüléseket

Amikor augusztusban megkaptam Egervári Sándor behívóját egy újabb lehetőség előtt álltam. Annál is inkább örültem, mert két csapatársammal együtt mentünk, ráadásul Balajti Ádámhoz és Búrány Zoltánhoz amúgy is szoros barátság köt. A pápai edzőtáborban találkozhattam egykori csapatársaimmal, régi és új arcokkal. Akkor ott mindenki azért küzdött, hogy benne legyen az utazó keretben.

Nekem nem volt szerencsém, minden sérülés összejött. Az első edzés első percében Buróval egyből lehegesztettük egymást, amiből én jöttem ki vesztesen, a bal lábfejem majd leszakadt, úgy fájt, Burónak csak a cipője bánta az ütközést. Már itthonról egy kisebb ágyékhúzódással mentem és hogy ez még ne legyen elég, az edzőtábor vége felé kifordult a bokám, amivel azóta is bajlódok. Edzések után a zuhany alatt sokszor elgondolkodtam azon, hogy feladom, mert annyira fáj mindenem, de nem tettem, mert tudtam, ha sérültet jelentek én nem repülök Egyiptomba, ezért a fogamat összeszorítva küzdöttem. Nem volt éppen könnyű időszak ez számomra.

A posztomon megvannak a stabil emberek, ezért én egy joker játékos voltam, aki ha kell hátvédet, ha kell középpályást játszik. Aztán elérkezett a keretszűkítés napja és az álom, hogy mi ketten Buróval a középpályán játszunk ködé foszlott, hisz ő nem kapott behívót, csak Balajti és én utaztunk Egyiptomba.

Sikerek Egyiptomban

Nagy hőség fogadott minket Alexandriában, de én imádom a meleget és az ilyen hőmérsékletet. Balajtival laktam egy szobában, no, igen mi itt is összetartottunk.

Egy napunk abból állt, hogy reggeliztünk, majd videó elemzést tartott a szakvezetőség és feltérképeztük a következő ellenfeleinket. Majd ebéd és csendes pihenő volt a program. Az edzéseket mindig este tartottuk, mert csak akkor lehetett kibírni a hőséget. Esténként beszélgettünk, neteztünk és persze videojátékokat nyomtunk.

Elérkezett a nagy nap, elkezdődött számunkra is a világbajnokság, nagyon vártuk már ezt a pillanatot. De az első meccs nagy pofon volt, ami után leírtak minket itthon, de mi bíztunk magunkban és tudtuk, hogy nem adhatjuk fel. Szerencsére összekaptuk magunkat a következő két csoportmeccsen és sikerült újra hitet adni azoknak, akik bíztakbennünk.

Elsőként jutottunk tovább, amivel történelmet írtunk, de mi nem akartunk megállni! A csehek ellen volt egy kis szerencsénk is, de szerencséje csak annak van, aki megdolgozik érte és mi megdolgoztunk. Az olaszok elleni találkozót életem egyik legérdekesebb meccsének tartom, ahol hihetetlen dráma és eufórikus örömmámor ötvözte egymást. A hosszabbításban megjártuk a mennyet és a poklot, de mi nyertünk, hála Koman és Némó nagyszerű játékának.

Emlékszem, a szobában éjszakánként már aludni se tudtunk Ádival, mindig csak arra gondoltunk, mi lenne, ha világbajnokok lennénk, de szerintem a többiek is ugyanezt csinálták esténként. Hihetetlen volt a csapat összhang, látszott mindenkin, hogy élvezi ezt a helyzetet és mindent megteszünk a cél érdekében.

A Ghána elleni elődöntőn nagyon rosszul kezdtünk, de a második félidőre összekaptuk magunkat és ismét bebizonyítottuk, van tartás a csapatban. Sajnos az a meccs elment és ezzel egy álom is szertefoszlott... De tudtuk, hogy van lehetőség javítani. Hiszen ott volt a bronzmeccs.

A kisdöntő napja előtt Egervári Sanyi bácsi elmondta, hogy ő már így is büszke ránk, de szerencsések vagyunk, hogy ilyen meccset játszhatunk - és igaza is volt - egy ilyen mérkőzést nem mindennap játszhat az ember!

A bronzmeccset gondolom sokan látták, de ott a kispadon végig izgultam, én sok mindent másként éltem meg. Sose szeret egy focista a kispadon ücsörögni, de ez egy olyan csapat volt ahol még az is megtiszteltetés volt. Gulácsi remek napot fogott ki, ismét a sírból visszahozva nyertük meg a meccset. Ha aranycsapatnak nem is, de talán bronzcsapatnak nyugodtan mondhattuk magunkat. Sírtunk egymásra borulva és tényleg az jutott az ember eszébe, hogy mennyit szenvedtünk, mennyi sok bukkanó volt eddig, hogy eljussunk idáig!

Én tisztában vagyok azzal, hogy ez a vébé nem rólam szólt, de mégis életem legszebb élménye lesz, mert tényleg tele voltunk zsenikkel a csapatban, de ők is azt mondták ez csapatmunka volt!

Örülök, hogy örömet okoztunk

Egy ország volt büszke ránk és végre mosolyt csaltunk az emberek arcára. Egyébként a bronzmeccs után tettünk egy tiszteletkört és a végén megálltunk a magyar szurkolók előtt és közösen elénekeltük a himnuszt! Megható pillanatok voltak azok, de megható pillanatok akadtak bőven ezen a vébén.

A meccsek utáni örömmámor, amikor a hotel dolgozói konfettiesővel vártak minket, vagy megemlíthetném azt, amikor megérkeztünk Ferihegyre, a reptérre. Nekem édesanyám mesélte az infókat, hogy mennyire lázban égtek az emberek, és hogy minden újság velünk foglalkozott. Ez ilyenkor természetes is, de nekem mégis furcsa volt és nem számítottam ekkora felhajtásra megmondom őszintén.

Miután hazaértünk nagyon sok helyre kellett mennünk élménybeszámolót tartani, sok díjat kaptunk, ami nagyon jól esett. Az is tetszett, amikor Káli Sándor polgármester azzal fogadott, hogy mikor írom már a következő blogbejegyzésemet.

Hogyan tovább?

Ami biztos, egy ilyen sikertől az embernek megjön az étvágya. Én nagyon szeretnék hasonló sikereket átélni a Diósgyőrrel is, mert itt az emberek megérdemlik azt, amit én átéltem Ádival egyetemben. Én az önfeláldozó munkában hiszek és bízom abban, hogy ha mindenki teszi a dolgát szépen, csendben, becsületesen, akkor itt is lesznek nagy sikerek a közeljövőben.

Egy ilyen siker után megtanultam azt, hogy megéri álmodozni, a kertünkből indulva sikerült eljutni Egyiptomba, ott pedig a dobogó legalsó fokáig!