13 év munkájával ért el a DVTK első csapatának kapujába

A DVTK Labdarúgó Sportakadémia egykori növendéke, Bánhegyi Bogdán Kecskeméten mutatkozott be a DVTK első csapatában. Előtte végigjárta szamárlétrát a diósgyőri utánpótlásban, de az MK-döntőn ott szurkolt a Puskás Ferenc Stadion lelátóján, később volt bekísérő gyerek, majd labdaszedő, egy ideje pedig az első csapat keretével készül. (A Gólörömben megjelent interjú aktualizált változata.)

- Gratulálunk az élvonalbeli debütáláshoz, és utólag is boldog 20. születésnapot! Hogy érzed, most jött el a bemutatkozás ideje, vagy már hamarabb is készen álltál volna rá?
- Először is köszönöm a gratulációt és a köszöntést is! Közhelynek tűnhet, de nagyon boldog vagyok, mert nevelőegyesületemben jutottam el az NB I.-ig, 13 év munkája érett be, és egy 13 éves álom vált valóra. Persze tisztában vagyok azzal, hogy még csak az út elején járok, ezért úgy tekintek a bemutatkozásra, mint megelőlegezett bizalomra. Korábban is megkaphattam volna a lehetőséget, az előző idény végén már szóba került a nevem, de akkor egy ujjsérülés megakadályozott abban, hogy Szombathelyen akár a kispadra is le tudjak ülni. Erről már kár is többet mondani, sokkal fontosabb, hogy Kecskeméten eljött az én időm.

- Izgultál az első meccs előtt?
 - Alapvetően nem vagyok izgulós típus, ám most nem csak egészséges drukk volt bennem, hanem bevallom, rendesen izgultam. A "rutinos" Jurek Gábor oldotta még a kezdés előtt a feszültséget azzal, hogy "megfenyegetett": a meccs után le ne merjem tagadni, hogy izgultam.

- Kapus szempontból nem éppen hálás mérkőzésen mutatkoztál be, összesen három lövés ment kapura, abból az elsőnél nagyon jól eltalálta az ellenfél a labdát, a második pedig közelről jött.
- Én is így érzem. Az első gól előtt Horváth Krisztofer takarásból lőtt nagy erővel és rendkívül pontosan, a másodikat pedig szinte sakk-matt helyzetből rúgta mintegy hat méterről, a társak nem is hibáztattak miatta. Más dolgom néhány kósza labdán kívül nem akadt, esélyem sem volt bármit hozzátenni a meccshez, mert szinte el sem jöttek a kapunkig. Azonban az is hozzátartozik a történethez, hogy elkövettem néhány technikai hibát, amit igyekszem minél hamarabb kijavítani, és akkor biztosan nem az első alkalom lesz az utolsó is. Néhányszor megtréfált a pálya talaja, de ez csak tény, nem mentség, hiszen mindenki más is azon a pályán játszott.

Bánhegyi Bogdán eljutott a DVTK első csapatáig (Fotó: Szabó Krisztián)

- Manapság elvárás egy kapustól, hogy lábbal is már-már a mezőnyjátékosok szintjén legyen. Saját értékelésed szerint hogy állsz ezen a területen?
- Dolgozok rajta. A mai akadémistáknak könnyebb a dolguk, hiszen ők ebben nőnek fel, nekünk korábban csak ki kellett rugdosni a labdát. Tőlem a DVTK második csapatában kérte először Vincze Richárd, hogy ha letámadnak az ellenfél játékosai, akkor bátran játsszam meg a védekező középpályást is. Akkoriban rengeteget fejlődött a passzjátékom, szinte tőlem indult minden támadás, egy meccsen 60-70 alkalommal passzoltam, ráadásul nem hosszú indításokat, hanem rövid, pontos passzokat vártak el tőlem.
A modern fociban a kapus sok esetben belső védőt játszik, és nem egy söprögetőt, aki takarít, hanem egy olyan belső védőt, aki aktívan kiveszi a szerepét a támadásokból.

- Edzésen néha a mezőnyben is feltűntél, bár igazából nem a támadásépítésből, hanem a presszingből vetted ki inkább a részed.
- Az U16-ban egyszer még csatárt is játszottam negyedórán keresztül, de nem hiszem, hogy még egyszer megismétlődik az alkalom. Az edzéseken pedig azt próbáltam hasznosítani, hogy kapusként gondolkodva tudom, mi következik mi után, így könnyebb letámadni az ellenfelet, de számomra ez csak másodállás.

- Tudod-e, hogy ki volt az utolsó kapus, aki saját nevelésű játékosként mutatkozott be a DVTK kapujában?
- Igen, Rakaczki Bence. Tíz évnél is több volt köztünk, de néhányszor edzettünk együtt. Amikor leigazolt a DVTK, akkor telente a régi műfüves csarnokban gyakoroltunk kapusok, és máig előttem vagy az a jelenet, amikor annyira figyelt ránk, kicsikre, hogy inkább visszahúzta a lábát, nehogy eltaláljon véletlenül is. Nagyon jó embert ismertem meg benne, felfoghatatlan, ami történt vele. Van köztünk még egy kapcsolódási pont, hozzá hasonlóan én is a Fráter György Katolikus Gimnáziumba jártam, ahol nagy büszkeségemre én is megkaptam a Rakaczki Bence emlékére alapított kiemelkedő sporteredményért járó díjat.

- Akkor folytassuk a kezdetekkel! Hogyan lett belőled kapus?
- Számomra ez soha nem merült fel kérdésként. Már négyévesen ott sertepertéltem a bátyám edzésén (Bánhegyi Donátot korábban a korosztályos válogatottba is hívták Diósgyőrből, manapság amatőr szinten véd - a szerk.), amikor Szőke Barnabás egyszer csak azt mondta, ha már úgyis mindig ott vagyok, akkor legközelebb hozzak magammal én is szerelést. Lépésről lépésre haladtam, eleinte sokat bukfenceztünk, nyújtottunk, felülésből dobtuk vissza a labdát, gyakorlatilag az első pár évben a kapusmesterség alapjait sajátítottuk el. Később Gatya bá’ (Kiss József - a szerk.) vette át a képzésünket, de sokat tanultam Pallai Gábortól - aki egykori futsal válogatott kapusként unalomig sulykolta belénk az egy az egy elleni helyzetek hárításának módját - és Szalma Páltól is.
Az eddigi pályafutásomnak két meghatározó eseménye volt, mind a kettő negatív, de mind a kettőt megerősödve hagytam a hátam mögött. Az U14-es és az U15-ös csapatban a kispadra szorultam, de visszaverekedtem magam a kezdőbe. Majd egy edzőmérkőzésen olyan szerencsétlenül estek rám, hogy eltört a combcsontom, és 4-5 hónapot ki kellett hagyni. Elhatároztam, hogy jobb állapotban térek vissza, mint amilyenben korábban voltam, és nekifeszültem a munkának. A rehabilitáció során Szakos Norbert és Kátai Roland egyáltalán nem kímélt, cserében minden feladatot elvégeztem. És rövidesen meglett az eredménye, mert nem csak teljesen felépültem, hanem hamarosan Geri Gergely hívott az első csapat edzésére, ahol onnantól Andrusch József kapusedző foglalkozott velem. Ennek már három éve…

- Immár 20 évesen és NB I.-es kapusként most miről szólnak az edzések?
- Tulajdonképpen minden szükséges részletet gyakorlunk Tuska János irányításával. Jobbnál jobb gyakorlatok várnak ránk minden héten, leginkább a motorikus gyorsaságot és a láberő dinamikát fejlesztjük a Fit4Race program segítségével, de sokat foglalkozunk a lábtechnika tökéletesítésével is. A Fit4Race program arra is alkalmas, hogy mért adatokkal rendelkezünk a teljesítményünkről. Aki az elmúlt években folyamatosan végezte a gyakorlatokat, annak fejlődést mutatott. Ez velem is így történt.

- Úgy használod a szakkifejezéseket, mint aki egyszer majd edző szeretne lenni. Jól érzem?
- Egyszer? Már jelentkeztem a kapus C-licences képzésre, és a pályatesztet másodmagammal 100 százalékos eredménnyel csináltam meg. A szóbelin viszont azt mondták, túl fiatal vagyok, nekem még a kapuban van dolgom, jöjjek vissza később. Ja, majd elfelejtettem, a felvételi bizottság vezetőjét Tuska Jánosnak hívták. Azóta kettőzött erővel dolgozok az edzéseken, és duplán figyelek minden gyakorlatot.

- Mikor mondtad ki először, hogy jobb kapus vagy mint a bátyád? Mert ő ugyan korosztályos válogatott volt, de a profik között te mutatkoztál be.
- Donát még ma is azt mondja, ha ismét komolyan edzésbe állna, akkor jobb lenne nálam. Valóban egy istenadta tehetség, aki lábbal még talán a mezőnyjátékosoknál is jobb volt. A kérdésre válaszolva pedig azt mondom, hogy akkor jött el a fordulópont, amikor az U19-es koromban az első csapattal készültem, ő pedig addigra letett a profi pályafutásról.

- Amikor évekkel ezelőtt először beszéltem Rozmán Lászlóval, Rozival, aki 1971 és 1996 között negyedszázadon keresztül szállította a diósgyőri sportolókat buszvezetőként, büszkén mesélte, hogy két fogadott unokája is a diósgyőri utánpótlásban véd. Mennyire határozta meg ez a futball és a Diósgyőr iránti szereteted?
- Papó minden egyes családi összejövetelen mondott egy új sztorit, szerintem úgy hallottam az összes diósgyőri nagy sportolóról, hogy nem is feltétlenül tudom, hogy kik ők, és milyen eredményeket értek el. És azt is érdekes hallani Gyuri bácsitól (Veréb György - a szerk.), hogy milyen rendet tartott a buszon, és amikor beleszólt a mikrofonba, még a válogatott játékosok is szinte vigyázzba álltak. Ma is napi szinten beszélünk telefonon, ahol természetesen a futball adja a legtöbb témát.

- Az egész család Diósgyőr szurkoló?
- Igen. Olyan régen hoztak ki az első mérkőzésre, hogy nem is emlékszem rá. Az első meccsélményem arról szól, hogy a régi stadionban a Csucsu bár fölötti szektorból néztük a mérkőzést a többi utánpótlás játékossal. Egy idő után elég idősnek éreztük magunkat ahhoz, hogy próbáljunk átkéredzkedni az ultra szektorba, persze nem engedtek. Viszont, amikor idegenben játszottunk, akkor rendszerint hangosan szurkoltunk a saját meccsünk után a másik korosztálynak, én voltam a capo (előénekes - a szerk.). És amikor az új stadion átadása előtti dupla tesztmérkőzésen az U17-es csapat, kapujában a tesómmal játszott bajnokit az Újpest ellen, akkor összeállítottam az utánpótlást, és én vezényeltem őket.
A hazai találkozókon mindig kinn voltunk, amikor nem ütközött a saját meccsünkkel, de jártam idegenbe is, Szombathelyen például egy csapattársam szüleivel utaztam. A legnagyobb élményem pedig - minden bizonnyal sok ezer szurkolóval együtt - a két kupadöntő volt. A régi Puskás Ferenc Stadionba az egész csapat együtt utazott a szülőkkel, apukám még egy drapit is készített „Csak a Diósgyőr - DVTK U11” felirattal, amit a lelátón tartottunk. Az eredmény miatt hazafelé nem lehettünk boldogok, de a hangulat máig emlékezetes.

- Már tudjuk hogyan kezdted kisgyerekként a kapuban, ezzel együtt hogyan szurkoltál a lelátón a „nagyoknak”. Mi volt a következő lépés?
- Többször is bekísérő gyerek voltam, a DVTK - Litex Európa Liga-selejtezőn például nekem a játékvezető jutott. Amikor "kiöregedtem" ebből a szerepből, akkor pedig labdaszedőként folytattam. Igyekeztem az ultrák előtti kapu mögé helyezkedni, és ott élveztem a hangulatot. Tisztán emlékszem egy Puskás Akadémia elleni találkozóra, amikor a játékosokkal együtt szaladtam ki a diósgyőri gólt követően. Az új stadionban is tartottam ezt a pozíciót, így amikor a barátom, Korbély Kristóf gólt lőtt az Újpest ellen, akkor először én ugrottam a nyakába.

- Ezek szerint elindultál a lelátóról, majd beszivárogtál a pálya mellé, és végül elfoglaltad a helyed a kapuban. Mennyit tanultál Magyarország legjobb kapusaitól, akik tőled karnyújtásnyira védtek?
- Rengeteget, hiszen minden mozdulatukat testközelből láttam, nem csak a védéseket, hanem azt is, hogyan irányítják a védelmet, és mit csinálnak, amikor a másik térfélen megy a játék. Ezen kívül tárgyi emlékeket is gyűjtöttünk Gróf Dávid és Dombó Dávid, vagy éppen Antal Botond is ideadta a kesztyűjét, de a legtöbbet Bakitól (Branislav Danilović - a szerk.) kaptam, néha viccelni is szokott azzal, hogy már szinte családtag vagyok.

- Hogyan látod a jövődet?
- Szeretnék minél több profi mérkőzésen védeni. Természetesen a DVTK és az NB I. szerepel elsősorban a vágyaim között, de számomra most az a legfontosabb, hogy mielőbb rutint szerezzek. Erre pedig tökéletesen alkalmas a Kazincbarcikával kötött kooperációs szerződés, tavasszal már kétszer védtem ott is. De ha a DVTK II-ben számítanak rám, akkor annak is örülök, mert ahogy mondtam, minden 90 perccel közelebb kerülök a céljaimhoz. Hosszú távon pedig szeretnék a DVTK fix kezdőkapusa lenni, ehhez azonban még sokat kell tennem.

- Régen azt mondták, hogy nem baj, ha egy kapus később lesz kezdőjátékos, mert úgyis tovább tart a pályafutása. Hogy látod ezt ma?
- Mindkét végletre tudok példát mondani. Gianluigi Donnarumma 16 éves korától topligás kezdőkapus, vele szemben a jelenlegi válogatott kerettag Szappanos Péter 28 éves kora körül debütált az NB I.-ben. Az ő példájának számomra az a tanulsága, hogy a futballban soha semmi nincs elveszve. Minden edzésen arra gondolok, hogy a munkának meglesz az eredménye, de hogy holnap, a jövő héten, két év vagy öt év múlva, az már részletkérdés.

- Kétszer egymás után hazai pályán játszott a DVTK az OTP Bank Ligában, hogyan láttad a kispadról a Fehérvár elleni győzelmet?
- A mérkőzés elején próbált ránk jönni a Fehérvár, de csak egy távoli szabadrúgással veszélyeztettek. A 18. percben a piros lap felülírt mindent, ráadásul nagyon jól jöttünk ki a kiállításból, mert egy perc múlva nálunk volt az előny is. Ezt követően csak idő kérdése volt, hogy mikor szerezzük meg a második gólt, még akkor is, ha a második félidőben egy kis időre többet kockáztatva próbáltak egyenlíteni. Utána azonban sorra jöttek a gólok, és nagy győzelmet arattunk, a szurkolóink pedig boldogan mehettek haza.

- És milyen volt a PAFC elleni mérkőzést ezúttal a lelátóról?
- Egy kisebb sérülés miatt sajnos más került be a meccskeretbe, de bízom benne, hamarosan visszatérek. Az egy pontot mindenképpen megérdemeltük, de az első félidő alapján több is volt ebben a mérkőzésben. Akkor nem csak domináltunk, hanem gólhelyzeteket, ziccereket alakítottunk ki, de már soha nem derül ki, hogy mi történik, ha mi szerezzük meg a vezetést. Ezen már nem tudunk változtatni, de a mezőkövesdi mérkőzést hasonlóan jó játékkal és nagyobb kapu előtti hatékonysággal meg tudjuk nyerni.